"Az ő tudománya"

Szász János rendezett filmeket, színdarabokat, itthon és Amerikában egyaránt. Tanít itthon, és tanított ott is. Most rendezőként vett részt a Horváth Csaba által rendezett-koreografált darab létrehozásában, az Orfeusz-ban, amit a Közép Európa Táncszínház mutatott be április 29-én.


-Együtt dolgoztak Horváth Csabával, nem először. Honnan jött a közös munka ötlete?

- Mindig is azt gondoltam, hogy a színház nem azt jelenti, hogy a színészek állnak és beszélnek, hanem a testük is nagyon sokat tudnak mondani, ami a mi kultúránkban nem egyértelmű, netán elfelejtettük. Kellett, hogy legyen valaki, aki segít nekem, és a színészeknek ebben.

-És miért pont Horváth Csaba lett az a táncos, akivel együtt dolgozik?

-Ő nemcsak táncokat állít be, annál sokkal többet tud. Érti, hogyan beszél egy test. Ő az emberem. Komoly alkotóművész, nagyon nehéz ember - mondom ezt úgy, hogy én se vagyok könnyű. A lányaink egy óvodába jártak, barátok vagyunk.

-És honnan jött az ötlete a mostani fordított közös munkának?

-Csaba már egy ideje dolgozott az Orfeuszon de hiányzott még valami. A bemutató előtt egy héttel megmutatta a duettet, és mondta, hogy szeretne egy etűdöt szerepeltetni a második részben. Megkért, hogy csináljam meg. Megnéztük Máthé Tibivel a második részt is. Azon kezdtünk gondolkodni, mi az, ami szolgálhatja ezt a táncot. Hiszen az nem szolgálja, hogy adunk egy közvetítést abból, ami eddig történt. Így azon kezdtünk gondolkodni, mi az, amit a film tud, lát, egy kamera érez, meg tud mutatni - és mi az, amit a néző esetleg nem lát, mi az, amit mi tudunk hozzárakni. Nagyon szerénynek kellett lenni, mert, amit ők - Andreával és az együttessel - csinálnak, nagyon erőteljes, érzékeny színpadi létezés, ezt azonban egy filmes jelenlét meg tudja ölni. Arra is nagyon kellett vigyázni, hogy ne külön menjen fent egy film, amire az emberek kapkodják a fejüket, hanem harmóniát kellett találni a fent rohanó kép és az iszonyatosan erős össztánc között. Életem egyik legnehezebb feladata volt. Azt kellett elérni, hogy a film szolgálja a színpadot, alkalmazott műfajjá váljon. Amikor a kettő találkozik, tudni kell, hogy melyik a lényeg, és nagyon nehéz úgy megcsinálni, hogy az egyébként önálló műfaj eléggé bele tudjon simulni ebbe az egészbe. Technikailag is nehéz volt, mert, hosszabbak a beállítások, máshogy kellett venni, máshogy kellett vágni, mint egyébként. Nem lehet pörgetni - máshogy lélegzik az egész. Ha a filmet önállóan nézzük, nagyon érdekes, mégsem áll meg önmagában.

-Tehát a filmet csinálta meg hozzá, másba nem szólt bele.

-Mi nagyon jóban vagyunk. Amikor kint dolgoztam, mindig kéretem, hogy legyen ott mögöttem-mellettem, hogy mondja el, mit gondol. Nem arról van szó, hogy akkor csinálja meg a táncot, a mozgást, meg a tréninget, ennél sokkal többet kérek. És ez kölcsönös.

-Azért kérdezgetem, mert ebben az előadásban van valami Szász Jánosos - amit nehéz definiálni, de félreismerhetetlenül olyan érzéseket ébreszt, mint a korábbi munkái.

-Hogy ez én vagyok-e? Nem, ez a Csaba. Ez az ő tudománya. Egy-két dologban kikérte a véleményemet. Ennyi, amit hozzátettem. Nagyszerűnek tartom az estet, és ez mind az ő, Ladányi Andrea és az együttes csodálatos - halálosan utálom azt a szót, hogy művészet, de használom - művészete.

-Mostanában sokat foglalkozik a tanítással. Miért olyan fontos ez?

-Hogy az ember ne vakon és süketen szaladgáljon a világban, mert nekem a tanítás egyben tanulás is. Hogy megtanulhassam, mi van a fejükben, közben megpróbálom átadni azt a néhány dolgot, amit gondolok. Alapvetően azt gondolom, hogy nem a gyerekeknek kell a tanárok felé megfelelni, hanem a tanároknak a gyerekek felé. Ezt biztos a tengerentúli tanításokból hozom, ahol bár voltak rossz tapasztalataim is, ezt mégis nagyon fontos jónak tartom. Nekünk is fel kell nőni a gyerekekhez.

-Biztos van még, aki hasonlóan gondolkodik. Nem áll ez szembe a régi tanítási módszerekkel?

-Nem, ez nem módszereken múlik. Nekem ott volt Dömölky János, aki nem módszerrel dolgozott, hanem a mesterem volt. Abban nem hiszek, hogy jobbak volnánk mesternek. Saját magunk vagyunk, azt pedig a gyerekek tudják, hogy ez jó, vagy rossz.

-Nagyon buddhistán hangzik.
-Lehet, de így is érzem, ettől olyan harmonikus és jó az egész. Nekem van egy kislányom és hét másik gyerekem. Ez elmondhatatlanul sokat jelent érzelmileg. Nagyon boldog vagyok ettől.

-Nem akart még gyerekelőadást rendezni?

-Ha valaki egyszer is megkért volna, akkor eldobok mindent, hogy csinálhassak. Volt már, hogy próbálkoztam, de azt mondták, hogy nem, tőled ilyet nem. Pedig az a legfontosabb közönség. Jó előadással nagyon el lehet csábítani őket.

-Gyerekdarabot tehát nem csinált, de mostanában filmet sem, ha jól tudom.

-Most már kijöttünk az udvari filmgyártás korszakából, aminek része volt, hogy én nem csináltam filmet. Most kell, hogy lehessen hinni a felelős vezetőknek - és ez nem politikai, hanem szakmai dolog - ezért töretlenül hiszünk is abba, hogy ez rendben lesz. A politika és a film kapcsolta annyi, hogy a filmesek várják, hogy a politikusok megalkossák azt a törvényt, ami megteremti a helyzetet a filmcsináláshoz.

-És mi lesz a következő film?

-Ősszel kezdjük el A tavasz ébredése című Wedekind drámát. És jövőre nagyon szeretnénk megcsinálni Csáth Géza Egy elmebeteg nő naplójából, illetve Csáth Stubnyai fürdő naplójából írt forgatókönyvet.

-Egyébként a filmesek közül nem mindenki dolgozik színházban, ha nem tud filmezni éppen. Ez két másik műfaj.

-Szerintem nem. Elég sokan csinálják: Gothár Péter és Gazdag Gyula például, nem beszélve a hozzánk nem hasonlítható Bergman-ról, aki színházalapító, igazgató és rendező volt. Közel vannak ezek a dolgok egymáshoz. Én eleve színházban kezdtem, kellékes voltam négy évig, szolgáltam a színészeket. Azóta nagyon erősen kötődöm hozzájuk, színházban is, filmben is.
Különbségek, persze vannak. A filmben rövidebb, bizonyos értelemben ridegebb a viszony. És rémes így mondani, de a színészt a történet és a rendező segíti, tehát a filmben nagyon fontos a színésznek a rendezőhöz való bizalma. A színházban a színész napról napra építi a szerepét, a rendező pedig egy idő után csak néz, hogy mi történik.

-Nem hiányzik Nyíregyháza?

-Szép időszak volt a Verebes Pista féle hét év, lejárt. Nekem már biztos nem lesz még egy ilyen élményem. De nem azon kell sírni, hogy elmúlt, hanem annak kell örülni, hogy megvolt. Azt nem találom máshol.

-Mit?

-Nem tudom..., ha elkezdjük nevén nevezni, már akkor olcsóbbá válik. Azt tudom, hogy áldás volt, valami olyasmi, mint amikor az asztrológia szerint együtt állnak a bolygók, és ugyanúgy még egyszer nem lesz.