Az óceánjáró zongorista egy hajón született, éppen a XX. század első évének első hónapjában, szülei feltehetően Amerikába kivándorló európai utasok lehettek, akik azonban sorsára hagyták. A talált gyermeket a hajó egyik gépésze veszi pártfogásába és Novecentonak (1900) nevezi el a csecsemőt. Hősünk felcseperedve különleges zenei érzékének köszönhetően, mint zongorista menedéket kap a hajón, mert hiányos személyazonossága miatt sosem érintheti a szárazföldet.
De vajon csak ezért nem lép soha a szárazföldre Novecento? Hiszen van egy jelenet, amelyben már adott lenne a lehetőség, de ő az utolsó pillanatban mégis meggondolja magát. A visszakozás oka, hogy úgy véli, az utasok meséiből legalább annyira ismerheti a világot, mint bárki más, és ezért felesleges biztonságot adó környezetéből kilépnie. A húszas-harmincas évek dzsesszkorszaka valóban korrekt módon megidéztetik a filmvásznon mind külsőségeiben, mind szellemét illetően. A történet csúcspontján például fül- és szemtanúi lehetünk egy fantasztikus zenei párbajnak, ami a jazz feltalálója, Jelly Roll Morton és az óceánjáró zongorista között zajlik, valamit végigkövethetjük, hogy egy fellobbanó szerelem hősünket miként inspirálja dalszerzésre.
A mű külön érdekessége, hogy két verzió is készült belőle. Az első, líraibb hangvételű, ráérősebb, a téma egyes szálai jobban ki vannak fejtve. Közel háromnegyed órával hosszabb, mint a másik, amely az amerikai piacra számára készült, és sokkal feszesebbre, pörgősebbre van vágva, s ezért a történet is kevésbé átlátható. Valami rejtélyes oknál fogva, nálunk az amerikai verziót vásárolta meg a forgalmazó, - nem tudni biztosan, vajon ezzel jártuk-e jobban.
A film operatőre, Koltai Lajos ezen munkájáért (és A napfény ízé-ért) az Európai Filmakadémiától 1999-ben megkapta pályája eddigi legnagyobb elismerését, az Európa filmdíjat. Képei csodás összhangban vannak a zeneszerző, Ennio Morricone varázslatos zenéjével, valamint - a nemrégiben a Hadszíntérrel rendezőként is sikeresen debütáló - Tim Roth játékával, aki a tőle megszokott színvonalon hozza a való világtól távol felnőtt zongoristát: tekintetében egyszerre tükröződik a világra rácsodálkozó gyermeki naivitás, és (talán éppen ebből adódóan) a zenei zseni magabiztossága.
