Filmet csinálni a leghatártalanabb szabadság és a legprimitívebb rabszolgaság egyszerre. A film ugyanis mindenekelőtt film, és nem plakát, nem neonreklám, ahonnan leolvashatja mindenki a rendező üzenetét a világról. A film sűrű, érzéki tárgy, csaknem korlátlan lehetőségekkel, de ha nem teljesíti ki ezeket a lehetőségeit, ha nem képes magára venni a szabadság igáját, akkor elveszti mindazt, amiért a filmeket szeretjük.
A Lilja 4-ever című dán-svéd film rendezője Lukas Moodysson úgy felindult filmje tárgyától, annyira elragadta a düh, hogy elfelejtette, hogy filmet rendez, és nem feljegyzést készít az ENSZ számára. Cinikusan hangzik, tudom, de ezt semmilyen körülmények között nem engedheti meg magának egy filmrendező. A Lilja 4-ever a gyermekprostitúció brutalitásáról szól, de Lukas Moodysson nem dokumentumfilmben akart beszélni a témáról, hanem fikcióban, következetes dramaturgia mentén megírt egyértelmű történetben. Filmje viszont olyan lett, mint egy kreatív tehetséggel elkészített oktatófilm. Komoly fájdalmat okozva mindenkinek, akinek helyén van a szíve és az esztétikai érzéke.
A Lilja 4-ever története megrendítő, elképesztő, és gyilkos indulatokat generál az emberben leginkább saját fajtája iránt. Egy nyomasztó és nyomorult orosz városban élő fiatal lányról szól, egy ártatlan kis lényről, akiben még van szeretet, kíváncsiság és életerő annak ellenére, hogy körülötte rohad minden. Őt hagyja magára kegyetlen egyértelműséggel az anyja, hogy friss szerelmével Amerikában találja meg a számításait. Lilja tizenhat éves, szép, ahogy a tizenhat évesek szoktak lenni, naiv, és máris van egy mély sebe, olyan, amelyik soha nem gyógyul be. Igazi áldozat. És ahogy ennek lennie kell, kínzói meg is találják. Egyszerűen, kíméletlen kiszámítottsággal, szívtelenül rabolják el, viszik Svédországba, és teszik egyetlen nap alatt olcsó kis kurvává.
Lukas Moodysson, a rendező nem bírta lelki erővel saját történetét. Nem tudott filmet alkotni az anyagból, amit lába elé terített a világ. Elszorította a torkát a döbbenet. És sajnos ettől a Lilja 4-ever meglehetősen gyenge film lett. Még akkor is az, ha nehéz kijelenteni, mert a téma felkavaró és felháborító. Lukas Moodysson képtelen volt választani, hogy egy száraz és kemény filmet csináljon-e, vagy egy meseszerű, fájdalmas történetet, amelyben feloldódik a valóság kegyetlensége. A film hol dokumentaristán pontos és dísztelen, hol meg egészen ellágyul, és közhelyes metaforákba menekül. Ha egy filmben angyalok tűnnek fel, nagy libatoll szárnyakkal, akkor az megüli a film teljes történetét. A Lilja 4-everben vannak angyalok, ráadásul a főszereplők változnak át, és akárhogy is dolgozik ellene a néző, relatívvá tesznek mindent, amit addig láttunk, és legfőképpen viszonylagossá teszik a rendező alapállását. Hirtelen nem tudjuk, mit nézünk: egy karcos és radikális szembesítést saját kíméletlen vadállatiságunkkal vagy karácsonyi betlehemest. A Lilja 4-ever első harmada bölcs, érzékeny és hatásos, második harmada durva ismeretterjesztés, utolsó harmada pedig érzelmes tündérjáték. Nincs rend ebben a filmben. És ez még akkor sem felejthető, ha a történet katartikus is. Filmet csinálni úgy nem lehet, hogy közben ne filmet csináljon a rendező. Lukas Moodysson többször irányt váltott, és ez nagyfokú bizonytalanságról beszél. Leginkább arról, hogy rendezőként mennyire retteg a tragédia nyers vállalásától. Az esztétika parancsoló szabályait a morálra hivatkozva figyelmen kívül hagyni sajnos szomorú következményekkel jár. Valahogy magára marad, feldolgozatlan lesz a történet.
Lilja, szegény, ebben a filmben sem értett meg téged senki!
