Elszórt morzsák

Tíz-tizenöt éve elég népszerűek voltak az ilyesfajta fejtörők, amelyeknél az volt a cél, hogy az ember a fantáziája segítségével, a körülményeket nagy nehezen, kérdésekkel összeszedegetve rekonstruáljon egy fiktív, a lefestett szituációhoz vezető történetet. Ennél a filmnél könnyebb dolgunk van, mert miután a fenti nyitójelenetet követően megismerjük a film két főszereplőjének egyenként sem rózsás helyzetét, a huszadik perc környékén egy nyomozási felkérés keretében megkapjuk az elsődleges választ arra, miért sírt az öregúr, nevezett Henrik Vanger (Sven-Bertil Taube), a hatalmas vállalatot birtokló Vanger család egyik legidősebb tagja.

Gyilkosság a lezárt szigeten

[img id=254992 instance=1 align=left img]Az alaphelyzet akár Agatha Christie egyik detektívregényéből is származhatna: évtizedekkel ezelőtt, 1966 őszén titokzatos körülmények között eltűnt Henrik kedvenc unokahúga, Harriet. Azon a napon a család birtokában lévő szigetet a szárazfölddel összekötő egyetlen hidat egy karambol miatt huszonnégy órára lezárták. Közvetlenül a baleset után, a helyszínelők egyik homályos fényképének tanúsága szerint Harriet a szigeten tartózkodott, a vacsorához viszont már hiába várták . A lányt vagy a holttestét azóta sem találták meg, Henrik pedig a mai napig gyilkosságra gyanakszik. A tettes kilétére vonatkozóan nincs konkrét ötlete, abban azonban biztos, hogy a gyilkosságot csak az egy napra a szigeten rekedt családtagok egyike követhette el. Majdnem, mint a Gyilkosság az Orient expresszen-ben, azzal a jelentős különbséggel, hogy itt a detektív nem azon melegében, hanem több mint negyven év távlatából próbálja felfedni az igazságot.

Képarchívum

A módszer tehát nem elsősorban a titkaikat rejtegető tanúk kikérdezéséből, sokkal inkább az eddigi kutatás dokumentumainak vizsgálatából, tárgyi nyomok elemzéséből és újabb közvetett bizonyítékok kereséséből áll. A nyomozással megbízott főhős nem rendőr, vagy dörzsölt magánnyomozó, sokkal modernebb figura - oknyomozó újságíró. A botrányhős Mikael Blomkvistet (Michael Nyqvist) egy másik svéd tulajdonú mamutvállalatról írt tényfeltáró riportja kapcsán a film elején ítélik el hamis bizonyítékok előállításáért. Személyével végképp elkanyarodunk a hagyományos detektívtörténetektől és egyre közelítünk a bűnügyi sorozatok világához, néha meg-megközelítve a politikai thrillerek territóriumát is. A megfejtéshez falra ragasztva rendszerezett vagy a számítógép monitorán felvillanó, könyvtári és családi archívumokban talált fotók és filmanyagok (kinagyított részletei) vezetnek. A néző a fizikai és virtuális térben zajló folyamatos álló- és mozgóképes vizualizáció segítségével követi a nyomozást.

Rape and revenge

Blomkvist a szigetre költözik, olvasgatja Harriet naplóját, tologatja a régi fényképeket, töpreng, és nemigen jut előre. Ekkor siet segítségére Lisbeth Salander (Noomi Rapace), a börtönviselt és sokszorosan terhelt számítógépzsonglőr. Blomkvistnek, amikor elvállalja az ügyet, nincs vesztenivalója, ellenben éppen van fél éve, mielőtt börtönbe kell vonulnia, hogy letöltse a kiszabott büntetését. Ezen kívül lazán, de személyesen is kapcsolódik az ügyhöz, éppen csak annyira, hogy a rendező a vizsgált állóképeket időnként mozgó emlékképekkel váltogathassa.

Lisbethet viszont senki sem kéri, hogy segítsen, ő egyszerűen nem tudja megállni, hogy beleártsa magát az ügybe. Megjelenésekor új irányt vesz a történet. Szintén múltbéli, nőkön elkövetett kegyetlen rituális, vallásos(nak beállított) gyilkosságok kerülnek az immár kétfős munkacsoport látóterébe. Lisbeth rég- és közelmúltjához jól passzol ez a vonal. Amikor a film elején tartótisztje brutálisan megerőszakolja, nem omlik össze, vagy szalad segítségért, hanem az erőszaktevőjéhez hasonló kegyetlenséggel, szinte rutinosan áll bosszút. A férfiak bestiális bűnei egyébként úgy látszik Stieg Larsson svéd író a film alapjául szolgáló sikerkönyvében is központi szerepet kaptak, legalábbis ezt sugallja a regény eredeti címe, szabad fordításban "Férfiak, akik gyűlölik a nőket". Hogy végül miért lett a film címe "A tetovált lány", rejtélynek ugyan kevés, hiszen a lánynak valóban van tetoválása, amit néhány másodpercre kétszer is láthatunk, de ezen kívül nemigen indokolja semmi, hacsak az nem, hogy az eredetivel ellentétben eléggé slágergyanúsan cseng.

Finomfőzelék

A címen túl is bőven akad magyarázatra szoruló elem, sokszor tetten érhető a kissé ügyetlenül megvalósított hatásvadászat. A városi rendőrnek például Harriet eltűnése volt az első ügye és éppen most akar nyugdíjba menni. Aranyos. Hőseink webkamerával figyelik a saját házukat, szinte akármilyen számítógépre betörnek, de nincs náluk egy nyomorult mobiltelefon, ha éppen szükség lenne rá. Ja, és a történet karácsonykor kezdődik, ami egyben Henrik Vanger születésnapja, bár ez is teljesen lényegtelen. És amikor már eléggé kusza minden, akkor jön a kegyelemdöfés: a nácik. A nácik, akik hátha az egész mögött állnak. Aminek szintén nincs semmi, de semmi jelentősége, viszont legalább bebizonyosodik, hogy aki egy rohadt fasiszta, az egyéb szörnyűségekre is képes.
Visszatérve a fejtörőkhöz: a végső megoldás olyannyira kacifántos, hogy még a legelkötelezettebb agytornász is nehezen fejtené vissza a szálakat, sokkal valószínűbb, hogy beleunna a kérdezgetésbe, belátva, hogy a történetből hiányzik a kohézió, a dramaturgiai szükségszerűség. Túl sok az adalékanyag, a felesleges csavar, és a stílusugrás, még a majd' három órás játékidőhöz képest is. Egyértelműen baj van a forgatókönyvvel, pedig a regény állítólag jó. Talán egyszerűen ennyire rosszul sikerült az adaptáció, amin két forgatókönyvíró is dolgozott. Talán a rendezővel együtt ők is olyan sokat akartak, mint a szarka, és végül a rengeteg bába közt közös erővel sikerült kiönteniük a gyereket.

Kinek ajánljuk?
- Annak, akinek túl sok a szabadideje.
- Aki imádja a műfaji keveredéseket.
- Aki svédül tanul.

Kinek nem?
- Aki választhat mást.
- Aki szeretni Stieg Larsson regényeit.
- Akit a tetovált női testek érdekelnek.

3/10