Báj és keserűség

Egy válást feldolgozni nem könnyű, pláne, ha nemcsak a szülőket, hanem a gyerekeket is érinti. A Maisie tudja című film ezt a kritikus időszakot tematizálja, realitását tekintve inkább kevesebb, mint több sikerrel, ugyanakkor a báj és a keserűség valamilyen fura keverékével.

Legyen szó általános iskoláról vagy gimnáziumról, nincs olyan osztály, ahol ne lenne legalább egy olyan gyerek, akinek a szülei elváltak. A kisiskolás Maisie (Onata Aprile) szülei (Julianne Moore és Steve Coogan) sem tudnak már egymás mellett maradni, egy szinte mindennaposnak számító veszekedés beindítja a gépezetet: a szülők különköltöznek, majd visszajáró vendégei lesznek a bíróságnak, ahol azt próbálják eldönteni, melykőjükhöz kerüljön a kislány. Eközben persze a szülők „szerelmi” élete is halad tovább, Maisie hamarosan egy nevelőapával (Alexander Skarsgård) és egy nevelőanyával (Joanna Vanderham) lesz gazdagabb. Mindketten fiatalok, naivak és reménykedők – és a szülők mindkettőjüket pontosan annyira a kényük szerint rángatják, mint magát Maisie-t, míg végül a nyomorúságos helyzetben csak egymásra számíthatnak.

Hogy Moore és Coogan karaktere mennyire önző, nem lehet leírni, látni kell. Miközben a film a kislány Maisie szemszögéből játszódik és ennek megfelelően nagyon idilli képvilággal operál, mi pontosan észleljük, mennyire csak magukkal törődnek a szülők. Moore egykor sikeres rock énekesnőt alakít, aki komplexusokkal van tele, és szeretetéhségét a lányán vezeti le, de közben teljesen elhanyagolja őt. Coogan a tipikus elfoglalt üzletembert hozza, aki alig tud elszakadni a mobiljától, és mesterien használja ki a körülötte lévőket, miközben elbűvöli őket stílusával. Nem is lehet eldönteni, melyikük a veszélyesebb: a lelki zsarolással vagy a kedvesnek látszó stílussal visszaélő szülő.

A jóságos szereplőket Skarsgård és Vanderham alakítja, ők mutatják be, milyennek kéne lennie minden szülőnek, ők törődnek a kislánnyal és az érzéseivel, holott nem is a saját gyerekük. (Skarsgård karaktere nekem kicsit irreális is, a filmből nem igazán derültek ki a motivációi, de nem hiszem, hogy egy fiatal bárpultos, aki előtt ott az élet, ennyire önzetlen lenne, és így belemenne egy házasságba egy labilis nőszeméllyel, akit alig ismer). Kicsit meseszerű is az egész: a jóknak szőke a haja, míg a rosszaknak sötét; és azt is érdemes megfigyelni, kik között csattan el az egyetlen olyan csók, amit Maisie is lát. Ami még meseszerű, az a befejezés. Nehezen tudom elképzelni, hogy a valóságban ilyen helyzet kialakulhatna (bár van furább is, ez tény), és engem meglepett, mennyire happy end.

Az irrealitása mellett még egy dolog zavart a filmben: a szaggatottsága. Van egy olyan hosszabb rész benne, amit egy-két perces jelenetek sorozata alkot, teljesen darabossá téve a történetet. Az ember csak kapkodja a fejét, hogy most akkor mi van és mennyi idő telt el, általában egy családi film nem így szokott felépülni, idegenítő hatással is bír.

Ennek ellenére nem mondanám, hogy rossz alkotásról van szó. A képek kifejezetten szépek, szinte már művészeik, a színészek az egészen picitől a veterán vászonszereplőig nagyon jól játszanak, egyedül az irreális cselekményelemekkel vannak problémáim így utólag visszanézve. Mert azért a moziból kilépve kellemes érzést kelt az emberben.

Szerintem: 70%