zene: Roque Banos
kiadás éve: 2010
kiadó: Milan
játékidő: 61:39

Némi ellentmondás fedezhető fel abban, hogy ugyan a bohócok a gyerekek szórakoztatására tették fel életüket, azonban ha a filmesek járják körül e hivatás szépségeit, vagyis inkább árnyoldalait, akkor legtöbbször oda jutnak el, hogy az ormótlan cipőkben folytatódó buggyos nadrágok tulajdonosai valamilyen defekttel küzdenek, rosszabb esetben egyenesen rémálmok főhősei lesznek, a legrosszabb esetben pedig már különféle szúró és vágó eszközök is fontos szerepet kapnak. Tulajdonképpen ezen nincs mit csodálkozni, mert a harsányság és csetlő-botló humor a legtöbbször csak azok számára szórakoztató, akik helyett még anyu és apu dönt, hogy hová menjenek kikapcsolódni, azonban felnőtt korban a legtöbben már nem szívesen akadnának össze a fehér smink és krumpliorr mögé rejtőző szórakoztatóipari munkások valamelyik ijesztő képviselőjével még fényes nappal sem, nem hogy egy sötét sikátorban. Álex de la Iglesia 2010-es, hazánkban végül valami csoda vagy anyagi támogatás folytán a mozikba eljutó filmje sem segít a helyzeten, főleg, hogy egyik antihőse még be is vallja, hogy ha nem bohóc lett volna, akkor valószínűleg sorozatgyilkos.

A spanyol rendező ezen opuszával elnyerte a Velencei Filmfesztivál rendezői és forgatókönyvírói díját is, és mivel a zsűri elnöke Quentin Tarantino volt, már a megtekintés előtt biztosra vehettem, hogy ezúttal sem a lufihajtogatás viszontagságai körül fog bonyolódni a cselekmény. A végóráit élő Franco-rezsim Spanyolországában járunk, a hetvenes évek elején. A született vesztes Javier (Carlos Areces), a Szomorú Bohóc, azaz a tréfák elszenvedője éppen új állásának örül egy, a csőd szélén álló cirkuszban, ám öröme nem felhőtlen. Színpadi párja, Sergio, a Boldog Bohóc (Antonio de la Torre) ugyanis meglehetősen agresszív típus, amit tovább tetéz, hogy eszelősen féltékeny a más férfiak felé is szívesen kacsintgató barátnőjére, Nataliára (Carolina Bang). Javier annak rendje-módja szerint beleszeret az artistalányba, de kettejük kapcsolata hamar zátonyra fut, amikor egy esti séta során váratlanul összefutnak a tajtékzó Sergióval, aki brutálisan elveri kollégáját. A Szomorú Bohócból azonban Kegyetlen Elégtételt Vevő Bohóc válik...

Felemás alkotással van dolgunk. A szereplők terén semmi probléma: a két vetélytárs alakítója jól hozza, amit kell, míg epekedésük tárgya egy természetes, vonzó szépség. A cirkusz világa, a maga fura figuráival, eleve nem egy szokványos hely, így aki ezt választja háttérként egy rendezéséhez, már fél sikert könyvelhet el, már ami a biztos hatás kiváltását illeti. A múltba tekintő nyitányban még egy kategorizálhatatlan, néhol trashbe hajló (lásd: bohóc a machetével) irányba haladunk, aztán jön a bevezető a cirkuszi világba, ahol ígéretes és/vagy komikus alakok sorakoznak fel. Aztán a cirkusz ugyanolyan szimpla körítéssé válik, mint az utalások a Franco-érára, és átváltunk egy szerelmi drámára. Amikor azonban a Szomorú Bohóc bosszút áll, egy teljesen bizarr irányt vesz a film, "égből" hulló szarvasokkal, vadászkutya sorsú emberrel, összefércelt és szétégetett arcokkal, végül előkerül egy gépfegyver is. A szürreális jelenetek láttán nyomokban felsejlenek többek közt Giuseppe Tornatore vagy Federico Fellini alkotásainak egyes pontjai, Tod Browning "Torzszülöttek"-je, és persze "A szépség és a szörnyeteg" örökérvényű története, csak éppen a szépség mellett ezúttal két szörnyeteggel - a stílus pedig hol groteszkbe hajlik, hol ironikus, hol pedig betegesen horrorisztikus. E turmixból végül egy zavarba ejtő produktum állt össze, amit ugyan nem jó nézni, de a mélyen tisztelt publikum egyáltalán nem unatkozik, és kíváncsi a végkifejletre.

Roque Banos Spanyolország egyik legismertebb komponistája, akinek aláfestésével hazánkban legutoljára a "Torrente 4."-ben találkozhattunk (érdekesség, hogy tárgyfilmünkben Javier apját Santiago Segura, azaz maga Torrente alakítja), de az előző három rész zenéjét is ő jegyzi. Rendszerint drámákhoz és sötétebb jellegű mozikhoz kérik fel: ilyen volt a Christian Bale-féle "A gépész" vagy a "Hideg csontok" című természetfeletti horror is, a kalandmozik terén pedig az "Alatriste kapitány" a megemlítendő, Viggo Mortensennel a címszerepben.

A bohócok szerelmi kálváriájához ismét a sötétebb oldalra látogatott el, munkáját pedig leginkább Marco Beltrami egyes score-jaihoz lehetne hasonlítani. Mivel a nyitó jelenetben egy katonai roham szemtanúi vagyunk, így a későbbiekben csupán nyomokban felbukkanó főtéma ("Titles") igen militarista lett, ebben a pergődobot egy flamencós, "gipsykinges" ének kíséri, tökéletesen felvezetve az ezt követő, zaklatott "North Station Battle"-t. Ez a zaklatottság mindvégig jelen van Banos munkájában, sok trackben szinte száguld a szimfonikus zenekar, recsegnek-ropognak a rézfúvósok hangjai, ahogy a "Revenge"-ben, az "Escapes"-ben vagy a "Fighting for Her Love"-ban hallható. Ritkán van ekkora szerepe az úgynevezett con legnónak, amit leginkább thrillerekben, esetleg horrorokban vetnek be előszeretettel a szerzők. Ez a megoldás, azaz amikor a hegedű húrjainak ütésére használják a vonót (többek közt a "Love at Park"-ban), valamint a zongora legmélyebb hangtartományába ereszkedés ("Boy Doesn't Love Me") garantálja az éjfekete, már-már hátborzongató megközelítést.

Melodramatikusabb pillanatok is akadnak: ilyen például a kiváló "Circus Freaks", mely jól illene egy réges-régi vámpírfilm alá; az ide szintén besorolható "Love at Park", ami épp csak addig andalító és kellemes, míg a párocska le nem bukik; illetve a történetben utolsóként elhangzó, szólózongorára írt "Final Tragedy". Fontos funkció jut az egyik jelenetben "a spanyol Szécsi Pál" címre is esélyes Raphael "Balada De La Trompeta" című albumzáró, nem kifejezetten életigenlő dalának, melynek néhány pontján már a hallgató is elkezdi érezni az előadó mélyen átélt fájdalmát, és nem örül neki.

Ugyan a film spanyol, a CD-t mégis a Milan adta ki, emiatt a trackek is angol nyelvű elnevezést kaptak. Mivel egy nem különösebben ismert moziról van szó, a megjelenés ténye értékelendő, főleg, hogy Roque Banos munkájára méltán lehetne büszke bármely nevesebb zeneszerző. Ez persze nem igazán az a fajta muzsika, amit gyakran szed elő az ember, mégis egy sokszínű, erővel teli, gótikus pillanatokkal tarkított score-ként gondolhatunk rá, mely úgy csapong a stílusok között, hogy valahol mégis egységes képet nyújt, ezáltal sokkal komolyabb eredményt könyvelhet el, mint az, amihez megszületett.