Erdőss Pált, mai valóságunk kitartó krónikását elsősorban a kiszolgáltatottság érdekli. Szívesen ábrázolja az elesettek és megnyomorítottak sorsát. Ars poeticája rokonszenves, monomániás elkötelezettsége is érthető, hiszen kevés időszerűbb-izgalmasabb téma létezik ezeknél a fekete lenyomatoknál. A rendező tisztességében aligha kételkedhetünk, azt azonban őszintén el kell mondani: a vásznon - beavatkozásai nyomán - valahogy mindig elmaszatolódik, torzzá válik az általa elénk tárt látvány. A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, szokták hangoztatni. Lényegében a Gyilkos kedv, a legújabb Erdőss-dráma esetében sem a morális indíttatással van baj, hanem a megvalósítással: azzal, ahogyan a rendőrségi riportokból vagy napihírekből kiemelt és keserű látleletté alakított matéria elszíneződött. (Magánügy, de megemlítem: először többé-kevésbé bele tudtam helyezkedni a film világába, a második megtekintés során, amikor ötödmagammal árválkodtam a zsöllyében, sokkal inkább előbukkantak az ordító hibák és következetlenségek.)
Egy középiskolás lányt durva külföldi (balkáni) kamionosok emelnek kocsijukba, hogy - természetesen kegyetlen kényszert alkalmazva - kedvüket töltsék rajta, sőt áruba is bocsátják a modern kori prostitúció szörnyű rituáléja szerint. Bea nem könnyűvérű teremtés, nem is szökött intézeti növendék. Szerető családban él, amelyet azonban jellegzetesen "modern" gondok nyomasztanak (az apa gyanús ügyletekbe bonyolódó, adósság hínárjában fuldokló kisvállalkozó). Miután megtörtént a baj, a kis közösség tagjai olykor érthető, máskor megmagyarázhatatlan segítséggel mindent megpróbálnak a gyerek hollétének felderítése érdekében. A rettegő, ám elszánt hozzátartozók pokoli kínokat élnek át az elrabolt kislány kiszabadításáért folytatott akciókban, végül - a befejezés nyitott - feldereng annak az esélye is, hogy a banditák által kilökött Bea és a keresésére indult Sándor, az apa, illetve a família találkozik. Lesz-e, lehet-e gyógyulás ekkora iszonyat után? - ezzel a kérdéssel a nyomasztó hangulatokban bővelkedő film már nem foglalkozik.
A Gyilkos kedvet alighanem az aránytévesztések és a prekoncepció billentették ki a józan realitások talajáról. A jelenetek azt a benyomást hagyták bennünk, hogy a didaktikus hangsúlyok, az erőltetett felkiáltójelek eltúlzottak, a példaszerű tanmese belefullad az illusztrativizmusba. Kardos István forgatókönyvíró indulatai még csak-csak érthetőek, az kevésbé, hogy riasztó sémákba öltözteti a cselekményt. A következmény: Erdőss mozisította mindazt a sok rosszat, amely körülvesz bennünket: az erőszakot, a tehetetlenséget, a bizonytalanságot, a szegénységet, a zsarolást és kiemelten hangsúlyosan az "idegenek" devianciáját.
Ahogyan például a szerzők az emberségükből kivetkőző élveteg haramiákat vagy az uzsorás újgazdagot ábrázolják, rikító karikatúrákra emlékeztet (pedig biztosan nem ez lehetett a szándék). Túldimenzionáltan művi az akadályverseny megjelenítése. Az elmosódó arcok jellegtelenek, hiányzik a karakterek pszichológiai háttere. Csöpögősen kimódolt és szentimentális a befejezés. A szöveg döcögős, nem kis gondot jelenthetett a színészek számára, akik átélés helyett felmondják a dialógusokat (Cserhalmi György, Ozsda Erika, Farkasházy Réka, László Zsolt, Cserna Antal, Dzsoko Roszics az adott körülmények között nem tehettek egyebet). Papp Ferenc operatőr és Másik János zeneszerző rutinosan szolgálnak - és vétenek. Az eredetiség ellen.
Egy szó mint száz: a Gyilkos kedv mélyen alatta maradt saját lehetőségeinek. Szakmai felületességei bosszantóak. Krónikus motivációhiányban szenved. Csak a felszínt karcolja meg, mélyre nem ás. Elnagyolt tudósítást láttunk gyötrelmes hétköznapjainkról - olyan tudósítást, amelyből - sajnos - hiányzik az elhitető erő.
A Gyilkos kedv látogatottsági adatai szinte mérhetetlenek (egy-két százalék körüliek). Miért nem kell a magyar nézőnek az efféle hazai produktum? Nos, ebben az ügyben talán nem is kellene kiadós nyomozást folytatni.
