Az alig 330.000 lakosú, minden más civilizált helytől több ezer kilométerre található, szélsőséges természeti környezettel megvert-megáldott parányi szigeti filmgyártása volumenében ugyan nem nagy, de rendre csodás és különleges filmek születnek ott, magukon viselve az ország minden jellegzetességét. Íme a kedvenc izlandi filmjeink a már most Oscar-jelöltként emlegetett Akváriumban élni eheti bemutatója kapcsán.

Vérvonal (2006)

Baltasar Kormákur munkája a tökéletes izlandi film, amely magán hordozza a skandináv krimik sötét kézjegyét, a fanyar izlandi humort és hiedelemvilágot és némi pontos, a történetnek tökéletesen megágyazó szociográfiai hátteret az általában sötétbe burkolódzó ország életéről. Utóbbi „társadalomismereti” háttérhez tartozó fontos információ, hogy Izland az egyetlen ország, amely pontos és részletes genetikai térképpel rendelkezik minden helyben született lakosáról, és ez a történet kiindulópontja is egyben. Ott kezdődik minden ugyanis, hogy egy genetikai kutatóintézet alkalmazottja kutatásba kezd a hivatalos iratok között, hogy magyarázatot találjon kislánya agybetegségének eredetére, miközben főhősünk, a kemény vonású Erlendur nyomozó vizsgálatot indít egy öregember meggyilkolásának ügyében, amely összekapcsolódik egy harminc évvel korábbi rejtéllyel, ami egy négyéves kislány halálát lengi körül.

Dermesztő mélység (2012)

A tény, hogy egy film megtörtént esetet dolgoz fel, még nem garantálja sem az izgalmat, sem  a hitelességet, de ha úgy nézzük Baltasar Kormákur két hollywoodi produkció között gyorsan, de nem kapkodva elkészített filmjét, hogy végig tudjuk, hogy mindez egy túlsúlyos, alkoholista férfival valóban megtörtént, azért kicsit másként látjuk, amit látunk. Egy jeges téli napon egy halászhajó a szokásos fogás reményében fut ki a kikötőből, ám egy baleset következtében elsüllyed, a legénység pedig a fagyos hullámok között találja magát. Egy átlagember pár percig bírja csak ki az ilyen hideg vízben és a túlélők sorban halnak meg, ám egyiküknek mégis sikerül csodás módon órákon keresztül életben maradnia és kijutnia a szárazföldre. Ám itt nem ér véget a történet, mert az egyszerű halásznak pedig egyszerre kell szembenéznie a média figyelmével, az áldozatok családjaival, valamint a tudósok érdeklődésével. A főszerepben az izlandi film egyik „bohóca”, Ólafur Darri Ólafsson, ezúttal pazar drámai alakítást nyújtva.

Éjsötét játszma (2012)

Minden országnak és társadalomnak megvan a maga sötét oldala, az alvilág, amely a gyengeségből és a kielégítetlen igényekből származik, és természetesen a szikár Izlandnak is megvan ez az oldala, a maga furcsaságaival. Itt kissé kiszínezve és felturbózva, de megismerhetjük a nagyban drogpiac kialakulását, annak főbb szereplőit és sorsukat egy majdnem kívülálló, a történet elején még balfék egyetemista Stebbi nézőpontjából. Ő véletlenül fut össze egy gyerekkori cimborával, és, hogy ki tudja fizetni adósságait, váratlanul az izlandi drogkereskedők világában találja magát, ami egy szűk baráti körből nőtt ki, de ahol a barátokból hamar lettek ellenségek. Ami valamikor piti bűnözők és kis tételben kereskedő dílerek játszótere volt, az ekkor vált brutális és jól szervezett világgá. Ha valaki némi rokonságot látna a történetben és a kivitelezésben Nicolas Winding Refn Pusher trilógiájával, az jól látja a dolgokat, hiszen a dán rendező executive producerként működött közre a film elkészítésében.

Izlandi alvilág (2011)

Bár éves szinte kevés nagyjátékfilm készül Izlandon, érdekes módon szinte egyszerre mutattak két, rendkívül sötét történetet, és mindkettő egyfajta generációváltást mutat be a bűn világában. Míg a valós történeten alapuló Éjsötét játszma az mutatta be, hogyan váltották le a régi öregeket a náluk gátlástalanabb, találékonyabb fiatalok a drogpiacon, itt azt láthatjuk, hogyan kerekedik a külvilág a régi vágású helyi alvilág fölé. Történik ugyanis, hogy egy szerb bevándorló bosszút esküszik a meg nem született gyermeke haláláért, a felelős pedig a szívbetegséggel küszködő korosodó bandavezér jobbkeze, aki az egész szervezetet magával rántja, de fontos szerepet játszik a korrupt rendőrkapitány, aki egy prostiba szerelmes, és egy, a gengszterek támadását túlélő női zsaru, aki kézbe veszi a dolgok irányítását. Bár kétségkívül megvannak a helyi ízek, az izlandi krimik közül talán ez a leginkább hollywoodi lendületű – és ezt jó értelemben mondjuk.

Nói albinói (2003)

Ez volt az egyik film – a másik a 2000-es 101 Reykjavík volt – amely felhívta a világ figyelmét az izlandi filmekre, és nem véletlenül. A világtól eldugott Izlandon is vannak Izland többi részétől elzárt helyek – sőt, a szigeten annyira szétszórva vannak települések, hogy a népsűrűség elképesztően ritka – és a történet egy ilyen eldugott halászfaluba visz minket, ahol télvíz idején csak pár órányi hólapátolás után lehet elindulni az iskolába. Hősünk Nói, a 17 éves, tar kopasz, már-már albínószerűen fehérbőrű srác, akinek élete önmagában is problémás, azon túl, hogy egyszerűen túl okos szülőfalujához és annak minden elbaltázott lakójához, beleértve kedves családját is. És semmi sem lesz egyszerűbb, amikor a srác belezúg egy olyan lányba, aki csak bajt hoz a fejére. A rendező, Dagur Kári legújabb filmje, a Fúsi most ősszel kerül a hazai mozikba – na azon sem fogunk sokat nevetni, de nyilvám elgondolkodunk rajta.

Futottak még: Fehér nászéjszaka, A világegyetem angyalai, Udvarias emberek, Felsőbb erő, 101 Reykjavík