Döcögős rutinmunka, Clive Owen hiteles és szívbemarkoló alakításával.
Bármennyire is elcsendesült az utóbbi években a szebb napokat látott Scott Hicks, egy korábbi, kimagaslóan emberközeli drámájáért (Ragyogj!) már mind a szakma, mind pedig a nagyközönség a tenyerére vette. És mondjon bárki bármit, később hasonlóan szofisztikált stílusérzékkel és őszinte megközelítésmóddal vezényelte le az Atlantisz gyermekeit (2001) is, amellyel méltán szőtte tovább mélységesen emberi, megkapóan szomorkás műveinek füzérét. A habkönnyű szerelmi komédiákkal való kísérletezés (Ízlések és pofonok) ugyan kevésbé volt szerencsés lépés, Hicks legutóbbi munkája, az Anyátlanok már egyértelműen a fenti tendenciához csatlakozik, de sajnos kizárólag érzelmi-hangulati síkon. Minőségét tekintve ugyanis egy összecsapott forgatókönyvből készített, fárasztó, teljességgel középszerű rutindarabbal van dolgunk.
Adva van ugye egy frissen megözvegyült ausztrál sportújságíró, Joe Warr (Clive Owen), aki magára marad eleven csemetéjével, Artie-val (Nicholas McAnulty). A gyásztól és a nyakába szakadó gondoktól teljesen kimerült férfi egyre nehezebben boldogul hiperaktív kisfiával a családi házban, meg aztán a mosatlan is gyűlik, a hangulat is egyre felhősebb, így aztán meghívja első házasságából született, Angliában élő másik fiát Harry-t (George MacKay), hogy töltse velük a szünidőt. Amikor Joe munkája miatt kénytelen egyedül hagyni a porontyokat, Harry megsértődik, és hazautazik. Az apa időközben átértékeli az életét, nyakába kapja Artie-t, követi a megbántódott fiút a ködös Albionba, hogy megkísérelje elnyerni a bocsánatát.
Tulajdonképpen nem is érdemes hosszasan ecsetelni a sztorit, ugyanis annak eszköztára nem bonyolultabb, mint egy szombat délutáni műsorsávból véletlenszerűen előhalászott ifjúsági tévéfilmé: Hicks a Kramer kontra Kramer veretes apameséjét mosta össze a "halál a családban" alapmotívumra építő, egydimenziós lélekrajzokkal kitapétázott matinéfilmek messziről szagló tematikájával. Az Anyátlanok fabulája annyi újdonsággal kecsegtet, mint egy döglött hal - persze ez még nem is lenne baj, hiszen a hasonszőrű érzelmi bölcselkedések mindig ugyanabban a szólamban csendülnek fel, mióta világ a világ. Az Atlantisz gyermekei kifinomult viszonyábrázolásai után azonban joggal várhatná el a lelkes mozinéző, hogy a rendező ezúttal is valami hasonlóval kényezteti el. Abban a misztikus okkultizmus ülte érdekes nászát az álmos kisváros sivár, demoralizáló értékvilágával, és a különleges oppozíciókon keresztül a mozi lassacskán beléptette nézőjét a szellemi régiókban mozgolódó öregember és a felnőtté válás küszöbén ácsorgó kisfiú megható barátságába. Egyáltalán nem véletlen, hogy az Anyátlanok tematikus sablonjai közül az apa-gyermek konfliktus működik leginkább. Joe és Artie párosa a hangulatos tengerparti nyitánytól kezdve egészen Harry meginvitálásának jelenetéig derekasan állja a sarat: hol kacagtató, hol melankolikus kalandjaik kitölthették volna a teljes cselekményt is.
A rendező azonban Harry megérkezésétől kezdve a szétszakadt család problémakörének farvizén észrevétlenül átevez a nagyobbik, identitászavarral küszködő és dacos fiú felségterületére. Az Anyátlanok második etapja kétségtelenül róla (is) szól, meg persze a Joe-ra kíméletlenül és tántoríthatatlanul szakadó atyai felelősségről. Miközben Hicks észszerűen, jó érzékkel szelektálja ki a cselekményből az érdektelen szálakat (a családdal barátságot kötő, egyedülálló anyuka és Joe kölcsönös szimpátiája, illetve a nagymama bosszantó fontoskodása és egoizmusa is ide tartozik), nagy igyekezetében - hogy megrajzolja egy múltbéli hibák, veszteségek és szeretetéhség terhei alatt roskadozó család szívszakasztó egymásra találását - a történetben rejlő lehetőségek szépen kifolynak a kezei közül.
Harry távozásával (amely momentumot a rendező valójában még csak meg sem próbálja indokolni, helyette egy hallatlanul ostoba narratív hézaggal terheli a szüzsét) a film radikális lejtmenetbe kezd. Hicks erőszakosan kitart amellett, hogy igenis feltérképezi Joe előző házasságának érzelmi hátterét, de a történetnek ez a felülete csupán unalmas fapofával elsütögetett közhelyeket és precízen kiszámítható, dühítően megalkuvó záróakkordokat tartogat. Apa és fiai végül kötelezően elsüvítenek terepjárójukkal a naplemenetében úszó árpamezők között, nekünk pedig megint a szánkba rágták, hogy a családnál nincs fontosabb.
Külön sajnálatos, hogy az Anyátlanok esetében Hicks egyik hívószava a giccsbe hajló mesterkéltség. Az elhalálozott feleség ugyanis szellemalakban látogatja rendszeresen borostás, életunt és kiégett férjét, hogy a zsebébe csúsztasson néhány iskolás bölcsességet és praktikus jótanácsot, ha már az úgysem képezheti át magát főállású konyhatündérré, vagy okleveles gyerekcsősszé. Felesleges és teljességgel inkonzisztens megoldás a metafizikai szférát ilyen direkt módon bedarálni egy mélyen emberinek szánt, földhözragadt családi drámába ? és ne felejtsük el, hogy idén a hasonló, "szellemidézős" szekvenciákat meglobogtató filmek zömmel megbuktak (Komfortos mennyország, A sötétség határán), s csak ritkább esetben bizonyultak időtállónak (Mindenki megvan). Hicks sajnos ügyetlenül bánik ezzel a motívummal is, sőt, az Anyátlanok egészén krónikus ötlethiányból és erőltetettségből fakadó tanácstalanság érződik. Egyvalami miatt azonban érdemes egyszer megnézni: kiderül belőle, hogy Clive Owenben igenis valódi tehetség lakozik. Lehet, hogy jó mélyre le kell érte nyúlni, de Hicksnek - érthetetlen módon - sikerült.
