Közel egy évvel a cannes-i bemutatója után hozzánk is eljutott Alex van Warmerdam nehezen emészthető misztikus thriller, a Borgman...
A motívumokkal tarkított film 113 perce alatt annyi kérdés fogalmazódik meg a nézőben, hogy egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy nem is érdekel már minket a család sorsa, csak derüljön ki, hogy mi ez az egész, ám a rendező nem túl nagyvonalúan a nézőre hagyja a kérdéseket, aki a zárás után csak bambán ül tovább, hogy „hát, erről nehéz bármit mondani”.
Warmerdam viszonylag ismeretlen alkotó idehaza, pedig a Benelux államokban kifejezetten kedvelik őt, elsősorban a groteszk humora miatt, amit jó érzékkel tud keverni a drámával, amelyekben az emberi tulajdonságok széles skálája kerül bemutatásra. A Borgman is beleillik ebbe. A történet középpontjába egy jómódban élő holland család áll, akiknek már a házáról is lerí, hogy elidegenedett, üres életet élnek, amelybe egyik nap váratlanul betoppan egy koszos, ősz szakállú férfi, akit az erdei odújából egy sörétes puskás pap és társai kergették ki. Innentől kezdve annak lehetünk szemtanúi, ahogy lassan, minden eszközt bevetve, behálózza ezt a családot. A film végig rájátszik a helyzetek abszurditására, mintha az alkotók is nevetve mutogatnának a filmbeli eseményekre, hogy „hát ez meg mi?” Ez egy ideig tényleg humoros tud lenni, de egy idő után unalmassá válik, mert egyáltalán nem tud megújulni vagy túlmutatni ezen.
Bár a filmnek megvan az iránya, ennek ellenére azt túlságosan elnyújtva teszi, amiről a rengeteg érthetetlen belső epizód tehet. Az látszik, hogy a készítők semmiképpen sem akartak szájbarágós filmet készíteni. Ha valami ki is derül, az is lassan, elnyújtva, és kérdések további sorát felvetve. Épp ezért az egész filmre jellemző a bizonytalanság, ami a túl sok ismeretlenből áll össze. A film vége után is sok olyan dolog van, amiket nehéz hova tenni, egész karakterek is, de ami nagyon hiányzik, az a motivációk hiánya. Az világos, hogy itt az emberi tulajdonságokon túlmutató valamiféle gonoszról van szó, nem kevés vallási felütéssel színezve (Camiel, a Bibliában az emberek paradicsomból való kiűzését vezető angyal volt). Épp ezért valószínűleg sok olyan szimbólum van, amit a megfelelő mitológiai és vallási ismeretekkel értelmezni lehet, én sajnos nem tudtam. Arról van szó tehát, hogy bár végig érezzük, hogy mi lesz az egész vége, nem tudjuk, hogy miért történik, és utólag a néző is nehezen tud dűlőre jutni, hogy ez a fajta „megváltás” jó vagy rossz-e a családnak.
A film végig minimalista, egyszerű eszközökkel él, letisztult, nyugalmat árasztó képekkel, melyek a film abszurditását még inkább erősítik. Színészileg nem volt nagy kihívás egyik szerep sem, minden karakterből áradt az elfojtott frusztráció és az üresség. Marinát, a feleséget alakító Hadewych Minis a film valódi főszereplője, aki egész nap otthon ül, festeget, de au pairt alkalmaznak, aki helyette foglalkozik a gyerekekkel. A film végig utal a nyugati jóléti társadalom kiüresedésére, sztereotípiáira, ahogyan rettegnek az idegenektől, de közben észre se veszik, ahogy körülöttük az egész világukat romba döntik. A film fő tanulsága pont ezért az, hogy ez a gonosz belőlünk jön, mi magunk hagyjuk, hogy úrrá legyen rajtunk.
Összegzésül azt kell eldönteni, hogy ez egy komoly szimbólumrendszert felállító thriller, vagy egy nagyon rejtélyes attitűdöt keltő blöff-e. Igazából mindkét verzióra vannak bizonyítékok és cáfolatok a filmben, ezért érdemes mindenkinek magának eldöntenie. Megnézni tehát érdemes mindenkinek, de senki ne csodálkozzon, ha értetlenül távozik majd a moziból.
