Kicsit aggódtam, mert a Cartaphilus kínálata némileg átrendeződött tavaly, és ennek a változásnak többek között kedvenc francia szerzőm életművének megjelenése is áldozatául esett.
[img id=547723 instance=1 align=left img]Abban teljesen biztos voltam, hogy mindig lesz kiadó, aki jó üzletet sejt Boris Vian műveinek hazai terjesztésében, az viszont kérdéses volt számomra, hogy a Takács M. József személye által garantált minőséget – ami egyaránt megnyilvánult a szöveghűségben és a mögöttes jelentés átadásában – vajon képes lesz-e az utód megőrizni.
Mindenki szerencséjére a jelek szerint továbbra is értő kezekben vannak a Vian-művek, hiszen ezúttal is Takács M. József fordítását élvezhetjük, a kötethez pedig olyan hihetetlen utószót írt, amivel nem csupán elhelyezi az életműben ezt a kisregényt (terjedelme okán csak ezt a kategóriát érdemli meg), hanem gyakorlatilag minden fontos tudnivalót megoszt az olvasóval. Ezért mindenkinek azt javaslom (ha gondolkodik az Alvilágjárók elolvasásán), hogy kivételesen hátul kezdje az ismerkedést, és amikor már mindent megtudott választottjáról, akkor kezdjen neki a szövegnek.
Az Alvilágjárók nyilvánvalóan nem mérhető sem a Pekingi ősz, sem pedig a Vian Univerzum csúcsának tekinthető Tajtékos napok színvonalához, hiszen korai zsengéről beszélhetünk, amit ráadásul a szerző csupán önmaga és barátai szórakoztatására, vagy ha úgy jobban tetszik, az íróasztalfióknak írt – így érthetőek a meglévő hiányosságok.
Viszont már ebben a regényecskében is jelen van az a zsenialitás, ahogyan Vian a szavakkal, mondatokkal bánik. Számára a nyelv nem szabályok és megkötések gyűjteménye, hanem olyan organizmus, ami pillanatnyi kedve szerint társítja egymáshoz a szavakat, időnként kifejezetten meghökkentő eredménnyel. Ehhez a mutatványhoz viszont nem csak gazdag szókincsre van szükség, hanem bizony különféle írói stílusok, vagy éppen műfajok ismeretére is, márpedig Vian biztos kézzel használ fel minden neki tetsző elemet, és esze ágában sincs megfelelni az elvárásoknak.
Igazából csak a történetvezetést tudom hibaként a szemére hányni, mivel a darabok nem állnak össze kerek egésszé, időnként megbicsaklik a cselekmény, a befejezés pedig legalább annyira zavaros, mint az egyik szereplő ügyködése az egérlyukkal. Igen, Vian ismét megalkotott pár feledhetetlen karaktert, akik nem csupán öntörvényűek, hanem valahol megtestesítik azt a franciás könnyedséget, amit a gallokról elképzelünk, legyen szó erotikáról, szexről, kifinomultságról.
Azon mondjuk elmélázhatunk, hogy a történetben miért nincs egyetlen hangsúlyos női karakter sem, vagy melyik kalandregény (esetleg krimi) hatott jobban a szerzőre – egyébként szerintem ez teljesen felesleges időtöltés, egy Vian regényben (legyen az korai zsenge, vagy kései remek) ugyanis csupán élvezni kell a mondatok gyönyörűséges szerkezetét, az elsőre fura szópárosításokat, egyszóval azt az utánozhatatlan bravúrt, ami a fiatalon elhunyt francia író és muzsikus műveit jellemzi.
