Amikor a Mátrix végén Neo elkezdte csavargatni a virtuális világ szadista ügynökeinek tökét és elrepült a bitekből faragott naplementébe, a mozinéző úgy állt fel a nézőtéren, hogy, na ez férfimunka volt, Keanu. Egy arckifejezéssel lehoztál egy két órás filmet, ami a saját szabályait is felrúgva mesélt el egy egyébként érdekes történetet, amiről még hetekkel később is lelkesen vitatkozott minden geek, miközben a számítógépük képernyővédőjén csendesen hullottak alá a zöld neonbetűk.
A Looper - a jövő gyilkosa egy olyan film, amiről legalább annyit lehet vitázni, mint a Mátrixról. Rian Johnson rendező tíz éven át polírozta a forgatókönyvet, ami egyfajta eufemizmus arra vonatkozóan, hogyan magyarázza meg hihetően a film központi kérdéséből az időutazásból fakadó paradoxonokat. Mint minden ilyen zsánerfilm, a Looper is felveti az alapkérdést, a mi van ha visszamegyek az időben és megölöm a nagyapámat? címűt, csak éppen a feje tetejére állítja azt, és azt boncolgatja, mi van akkor, ha a jövőből nekem visszaküldött nyugdíjas énemet kell szó nélkül fejbe lőnöm?
Az alapsztori ugyanis az, hogy a jövőben majd egyszer alkotnak egy időgépet, amit viszont jobb híján a maffia használ csak, ráadásul nem arra, hogy a múltba visszautazva megtegye a Videoton 3-0-ás sikerét a Sporting ellen valami komolyabb összeggel, hanem gyilkolásra. A jövő ugyanis olyan központi szabályozást hoz, aminek köszönetően mindenkinek a testébe építenek valami jeladót, így nem lehet csak úgy kinyírni senkit, a holttestben található bigyó folyamatosan küldi a jeleket. A megoldás az időgép, belerugdossuk a szerencsétlen, és 30 évvel korábbi időpontra lőjük vissza, ahol már vár rá egy bérgyilkos és kész.
Joseph Gordon-Levitt, generációja egyik legjobb színésze egy ilyen gyilkost, Joe-t alakítja, egy egykedvű hétvégi terminátort, aki hetente csak egyszer húzza el a ravaszt, a többi napon meg csajozik és üti magát valami dizájnerdroggal jobb dolga nem lévén. Joe arra készül, ami minden Looper életében eljön majd egyszer: hogy visszaküldjék jövőbeli önmagát, akit majd neki kell kiiktatni. Fausti alku ez, a bérgyilkosságokért addig kapott busás jutalomból vígan eléldegélhet majd, de mindig tudni fogja pontosan, melyik nap hal meg, mikor teszik bele a Némó kapitány legvadabb rémálmában előforduló, mélytengeri merülőkabinra hajazó időgépbe.
Ez eddig a film egyik fősodra, de van ám egy másik, és ez az, amitől annyira jó film a Looper: úgy sző bele egy idióta alapötletbe egy sokkal mélyebb, emberibb, a családról és a szeretetről szóló másik motívumot, hogy egy percig nem lóg ki a lóláb. A jövőbeli önmagával (Bruce Willis évek óta nem volt ilyen jó) összetalálkozó Joe, és az időközben előkerülő menetrendszerű csaj (Emily Blunt) sztorija sokkal több, mint egy sima időutazós-lövöldözős scifi, de ha csak annak vennénk, akkor sem bőgne le a nagy elődök előtt (ezekről itt írunk).
A forgatókönyv persze közel sem tökéletes, pont azért, mert egy olyan paradoxon áll a középpontjában, amire nem lehet értelmes magyarázatot adni. Amikor Joe szenior egy jelenetben azt veti oda fiatal énjének, hogy ne foglalkozzon ezzel az időutazós szarsággal, mert csak belefájdul a feje, az nekünk is szól, tessék élvezni a filmet, és nem azon gondolkodni, milyen elven működik a fluxuskondenzátor. Ehhez nem kell nagyon megerőltetni magunkat, a Looper ugyanis izgalmas, látványos, elég elkeserítő jövőképet elénk vetítő film, amibe simán elmerülhetünk anélkül, hogy szőrszálakat igyekeznénk hasogatni Willis kopasz fején.
Azt, hogy a jövő hogyan kommunikál a múlttal, és a gyilkosok műszakvezetője honnan tudja, hová és mikor kell kiküldeni a puskás embereket, nem tudjuk meg, mint ahogy sok más gyakorlati kérdés is nyitva marad, de ezeket inkább hagyjuk, mert nem akarunk lelőni egy poént sem. Tessék inkább felfedezni a Looperek világát, mert megéri. Értékelés: 8,5/10.
