A Nibelung-lakópark valhallai időtlensége és a Kazamaták 56-os Köztársaság tere után Térey János napjaink Budapestjére érkezett. Illetve legyünk pontosak, Budára.
A Királyhágó téri White boxtól messze van a bús Budapest, ahol orkán tombol vagy könnygázfelhőben úszik az utca. S a kilométereknél is nagyobb távolság választja el a hősvértől pirosult műveleti területet a dráma színhelyéül szolgáló étteremtől; az itt élők nem csak földrajzilag vannak a város tetején.
Térey hősei a mai elit tagjai: harminc, esetleg negyven felé közelítő orvos, étteremtulajdonos, művészből is van többféle... Dolgoznak, szeretnek, csalnak, válnak. Azt mondják, ez az élet. S az Asztalizene arra kérdez rá, tényleg az? Tényleg csak ennyi telik?
Térey ezt a kérdést a kortárs drámától megszokott kapreál stílus helyett a klasszikus verselésen átszűrt mai magyar nyelven teszi fel. S ez a különös nyelvhasználat az oka az Asztalizene kettősségének: bár hősei korunk jellegzetes alakjai, a hősöket mozgató szenvedély fölötte áll az időnek.
Mert Térey szerint a külvilág csak keretet ad a napjaink emberét is irányító szenvedélyeknek. Ám míg az igazi szenvedély kiemel a hétköznapokból, hőseink átlagosak maradnak: vágyuk, indulatuk, bánatuk, szerelmük többsége nem több, mint pótcselekvés.
Szerelem helyett a mindenki megvolt felemás elégiája, boldog családok helyett a gyermekfölmutatási terror egyformasága, házasság helyett a félrelépés vagy a válás. Különbözőek a földön a megtöretés útjai...
Bagosssy László rendezése hagyja az önmagában is erős szöveget érvényesülni. S bár ebből adódóan a színészek olykor inkább szavalnak, s nem drámai szituációkba helyezkednek bele, még ez sem von le semmit az előadás élményéből.
Csányi Sándor viszont éppen azért válik főszereplővé, mert nála nem különül el a szöveg és a megformált alak. Győző, az étterem-tulajdonos kezdetben igaz barát, aztán az élet önző császára, a mű végén pedig zárni készülő vendéglős, aki csupán profitot maximál. S ez az illúzióvesztés minden szereplőre igaz. Mindenki Almába szerelmes, aki képtelen rá, hogy bárkit is szeressen. Wéber Kata hűvös visszafogottsággal mutatja be, ahogyan korunk istennője éppen az idő megőrzésének bűvöletében a karrier és a partik szintjére alacsonyítja a minőségi életet. Nagy Ervin Kristóf, a sebész szerepében a mű elején értékekre hivatkozó férj, a végén önmagát sirató férfi. Szávai Viktória háttérbe szorított feleségként elfogadja a redukált életlehetőséget: ha nagyon megalázzák - tegyük fel, kiderül, hogy férje alkalmi szeretőjének gyereke lesz -, legfeljebb duzzogva hazamegy. Csinos, elegáns és mindent túlél. Megfelelő közegben ilyen az ideális feleség. Kovács Patrícia Delfinje még nem öreg, de már biztosan tehetségtelen operaénekesnő - ő egyszerre áldozat és intrikus. Ugyanolyan, mint Krisztián (Földi Ádám), a túlérzékeny belsőépítész. Henrik ideális kritikus, csúnya és rosszindulatú, ám megformálásakor Schneider Zoltán a megbántottságon túl a megsebzettséget is megjeleníti.
Térey verssorai egyszerre ellenpontozzák és emelik fel a hétköznapokat, s a fentebb stíl és a könnyű verslábak csak nyilvánvalóbbá teszik a prózai valóságot: Buda sem a régi. Szóra sem érdemes égboltja alatt szóra sem érdemes égi lakói pedig nem polgárok. Bár lehet, azok is ugyanúgy csak költött alakok voltak, mint az Asztalizene szereplői: a valóságban nem élnek és nem is éltek soha.
