Messze kilóg a mozik általános kínálatából ez a nem éppen friss (2006-os), de ettől még érvényes orosz filmdráma, ugyanis kizárólag olyan, elsősorban metafizikai, sőt teológiai kontextusban értelmezhető fogalmakkal foglalkozik, mint bűn, bűnhődés, vezeklés, áldozathozatal, hit, stb.
Bergman, Tarkovszkij
Elég csak a trailerbe belepillantani, a filmügyekben művelt (leendő) nézők kapásból ragaszthatják is a címkét: olyan Bergmanos... Ja, hogy orosz, akkor Tarkovszkij. Az átlagos moziközönségének természetesen ma már ezek a nevek semmit sem mondanak, vagy ha valamit mégis, akkor olyan "laasssú", eseménytelen, gondolkodásra késztető, "uncsi" művészfilmekre asszociál a túlnyomó többség. Bergman vagy Tarkovszkij, természetesen, sohasem volt a tömegek bálványa, bár azért annál ma is többet érdemelnének, minthogy nevüket címkeként nyomják rá bizonyos filmekre, melyek aztán jobbára nézetlenül landolnak a kukákban. Pavel Lungin (amúgy neves, sokszorosan díjazott orosz filmrendező) sokszorosan díjazott A sziget című filmje viszont tényleg nagyon Bergmanos, Tarkovszkijos, hogy gyorsan rövidre is zárjam ezt a kört. Mind képi világában, mind kérdésfelvetéseiben, gondolkodásában, mind esztétikai minőségében az említett világhírű filmes klasszikusok egyes műveire hajaz a film, így ez esetben mindenképpen jogos a címke.
[img id=479311 instance=1 align=left img]A táj
Igen jellemző a táj a filmben, melyen gyakorlatilag az egész eseménysor (mert sztoriról, történetről alig beszélhetünk) játszódik. Valahol északon, egy helyen mintha említenék is a Barents-tengert, egy szigetekkel, félszigetekkel, kis öblökkel szabdalt, kietlen és barátságtalan tájon fekszik az a kicsiny monostor, ahol a filmben szereplő ortodox szerzetesek végzik mindennapos jámbor tevékenységüket. Konkrétan a világ végén járunk, a hó, a jég, melegebb napokon a hideg sár és a köd birodalmában, ahol a film főalakja, Anatolij atya (Pyotr Mamonov) fűti a rideg, embertelen környezetben dolgát végző kolostor kazánját. Ez így önmagában már egy erős allegória. A film képi világa szinte fekete-fehér, vagyis inkább kékesszürke. Igen, Bergman és Tarkovszkij. (Tőlem akár még Tarr Béla is.)
Vezeklés
A film a második világháború idején kezdődik, mely alatt a címben is szereplő szigeten egy náci német őrnaszád ejti foglyul az ekkor még fiatal Anatolijt parancsnokával együtt. A naszád kapitánya arra kényszeríti a páni félelmében szinte magán kívül jajveszékelő, egyszerű fiút, hogy lője le a parancsnokát. A megzavarodott Anatolij kezében elsül a fegyver és a parancsnok a vízbe esik... Több mint harminc évvel később Anatolij a kolostor fűtőjeként még mindig az általa elkövetett, számára szinte a bibliai Káin és Ábel történetéhez hasonló bűnét vezekli mindennapos kemény és áldozatos munkával. Fanatikus, olykor szinte eksztázisba törő hitét még rendtársai is gyanakodva figyelik, a hozzá zarándokló népek viszont a Szent Gyógyítót látják benne. Erős hitének motorja az általa elkövetett óriási bűn aluli megtisztulás minden szabályt, liturgiát és tiltást felülíró kényszere. A "szent őrült" figurája egyébként az orosz kultúr-, vallás- és társadalomtörténet egyik jellegzetes archetípusa, se szeri, se száma az évszázadok hosszú sora alatt itt-ott felbukkanó, delejes tekintetű, hipnotikus erejű, sokszor halálos beteget gyógyító, máskor bűnösöket a halálba átkozó, tépett szakállú, gondozatlan külsejű alakoknak, akik óriási befolyással bírtak a tudatlan muzsikokra és a legmagasabb körökre egyaránt, gondoljunk csak a világhírű Raszputyinra. Lunkin Anatolij figurája ezt a karaktert jeleníti meg, bár a megszokottaktól lényegesen kevesebb miszticizmussal, de annál több valódi hittel. Anatolij szent őrültje bár néha tényleg meghökkentő dolgokat művel, de egyértelműen tiszta, makulátlan krisztusi figura.
Megváltás
Mi lehet a "jutalma" egy tulajdonképpen ártatlan embernek, aki egész életében egyetlen bűnéért vezekelt? Egy hangsúlyosan keresztény gondolatvilágban, ortodox, pravoszláv környezetben "mozgó" történetben ez nem lehet kérdés. Logikusan elég nehéz is a klasszikus értelemben katartikus végkifejletet, de az egész történetet is értelmezni, Anatolij utolsó gesztusát csak keresztényi hittel lehet igazán megérteni.
Szólni kell még egy efféle recenzióban Lungin alázatos, átgondolt rendezéséről, valamint Anatolijt alakító Pyotr Mamonov mélyen átélt, hittel teli alakításáról is – de ebben a filmben tényleg ezek a leglényegtelenebbek.
Kinek ajánljuk?
- Hívőknek.
- Teológiai kérdések iránt komolyabban érdeklődőknek.
- Az orosz néplélek "kutatóinak".
Kinek nem?
- "Hithű" ateistáknak.
- Kalandvágyó macsóknak.
- Könnyed, vidám időtöltésre vágyóknak.
7/10
