A titkosszolgálat legidealistább ügynökei bizonyos szempontból olyanok, mint a szépségkirálynők: hisznek a világbékében. A csinos hölgyeknek még megvan rá az érthető magyarázatuk – ám aki a nemzetközi méretű cselszövések, otromba hazugságok és politikai mellédumálások közepette is hinni tud az effajta dolgokban… Nos, őt bizonyosan nagyon fogjuk kedvelni, ám félő, hogy csúnyán megszívja.
Két film, egy eset
Egyfelől ott a kémsztori: Hamburg, szitáló eső, a kém frizurája hibátlan is lehetne, de nem érdekli. Iszik és vezet, nyomoz és elemez. Kombinál és lavirozik. Egyszer már becsapták, azért került oda, ahol van, mégis úgy cselekszik, ahogy szerinte kell. Gyanús személy kerül a szeme elé, csakhamar kideríti, vagy hát tudni véli, ki lehet ő. Gondol valamit róla, gondol valami arról, mit kellene tennie, hogy lehullott és mutogatható terrorista-fejeket hajszoló főnökei is meggondolják magukat, meg valahol a humánum is játékban maradhasson. Szóval, van ő, ez a szomorú, ám minden látszat ellenére mégse kiégett John le Carré-hős: Günther Bachmann. Akit a szomorú, fakó szőke, maradéktalanul zseniális Philip Seymour alakít. S itt jön a másfelől, hiszen tudjuk, a színész idén február másodika óta: halott.
Ránk férfi nem lesz már pont ugyanilyen hatással
Most, a bemutató idején nem lehet ám ezt figyelmen kívül hagyni – azt majd persze az idő eldönti, mennyire számít később, amikor Anton Corbijn rendezését újranézzük, hogy Az üldözött tulajdonképpen majdnem búcsúfilm, méghozzá egy elképesztően megoldott főszerep. Benne van minden, amitől Hoffman nagy művész volt. Ahogy belenéz a kamerába, ahogy hüvelykujjával a szemöldökét piszkálja, ahogy lehangoltan zsebre vágja a kezét… Beleszakad a szív. Persze, beleszakadna úgyis, ha Philip Seymour Hoffman még élne, hiszen Corbijn nagyon érzi, hogyan használja főszereplőjét, meg úgy egyébként, le Carré írói mentalitását. Semmi művészkedés, egyedül csak a város depresszív hangulatával esztétizál kicsit, hogy még jobban ránk telepedjen a rosszkedv. De ennyi kell – egyébként megmarad a film annak, aminek igazán működik: feszült zsánerdarabnak, kiábrándító tanulsággal.
Vihar a pocsolyában
Corbijn legalább annyit foglalkozik azzal, hogy a cselekmény érthető legyen, mint azzal, amibe a többi le Carré-regény megfilmesítésekor túlságosan el szoktak merülni: az izgalmas, drámával telített, sokszor abszurd karakterek által felkavart, büdös állóvízbe. Mert a kémkedés ilyen az írókirály szerint: romantikus fodrok nélküli pocsolya. Amibe bizony előbb-utóbb belefullad az ember. Néha pont ettől nincs tétje le Carré-nak a vásznon… Most viszont van, Corbijn mesélőkedve és Hoffman lenyűgöző jelenléte (no meg a többi remek színész, mint például Willem Dafoe és Robin Wright pontos alakítása) minket is bevon a játékba – ők együtt elérik, hogy nem csak szemlélői leszünk a kémjátszmának, hanem elégségesen beavatott követői is. És ez a két dolog bizony nem ugyanaz. Irtó pontos, kiváló film lett Philip Seymour Hoffman végső nagy vállalása. S nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire fáj őt most, Az üldözöttben nézni. Legalább annyira, mint amennyire komoly és kimunkált, gyönyörű utolsó ajándék.
Kinek ajánljuk?
- Philip Seymour Hoffman és John le Carré rajongóinak, de nagyon.
- Aki szereti az igazán jó kémfilmeket.
- Aki szívesen jön ki a moziból felkavart állapotban.
Kinek nem?
- Aki szerint csakazértis klassz móka lehet az ügynökösködés.
- Aki szereti, ha egy filmben sokat süt a nap.
- Aki szerint egy kémfilm akkor jó, ha sok az akció.
9/10
