zene: Michael Small
vezényel: Michael Small
kiadás éve: 2015
kiadó: Intrada
játékidő: 51:14
Steven Spielberg 1974-es, Cápa című mozija napjainkban is gyakran emlegetett klasszikus, folytatásai azonban már inkább a folyamatos lecsúszással jellemezhetőek, mintsem egyenletes teljesítménnyel. Bár a Cápa 2. még fogyasztható, a harmadik rész már hemzseg a szembetűnő hibáktól (amit főként a 3D-re való kihegyezés gagyi trükkjei eredményeztek), a franchise-t kezében tartó Universal azonban még egyszer megpróbálkozott a visszatéréssel, aminek következménye a Cápa 4. - A cápa bosszúja című produkció lett, amely végképp embert próbálóra sikerült. Michael De Guzman forgatókönyvíró és Joseph Sergent direktor a siker reményében visszakanyarodtak Brodyékhoz, igaz ugyan, hogy a családfő ezúttal már nem jelent meg a vásznon (noha egy cameóra eleinte szerették volna megnyerni Roy Scheidert), csupán felesége (akit Lorrainne Gray harmadszor formált meg), illetve két fia, Sean (Mitchell Anderson) és Michael (Lance Guest). A mozi története nagy eséllyel szállhatna ringbe a Hollywood legbugyutább sztorija címért, hiszen arról szól, hogy miként áll bosszút egy cápa a családon. Ez olyan kérdéseket vet fel bennem, mint például: hogyan beszélhetünk bosszúról akkor, ha Brodyék minden eddig útjukba került állattal végeztek - talán kupaktanácsot tartottak a cápák, és egy bérgyilkost jelöltek ki maguk közül? A stáblistával kapcsolatban pedig arra lennék kíváncsi, milyen ajánlattal sikerült megnyerni egy ilyen színvonaltalan alkotáshoz az ekkorra már a Hannah és nővéreiben nyújtott alakításáért Oscarral jutalmazott Michael Caine-t. Vele kapcsolatban biztos vagyok abban, hogy a színész a laza hakninál többet nem látott ebben a projektben, mely elképzelésemet egy interjúban adott válasza csak megerősíti: "Soha nem láttam a filmet, de a visszajelzések alapján szörnyűre sikerült" - felelte, amikor arról kérdezték, hogy milyen véleménnyel van a Cápa 4.-ről.
"Nézzük meg, mennyit változtatott a filmzenék világán John Williams, amikor elkészítette a Csillagok háborúja aláfestését. Mindez talán a Cápával kezdődött. Az ezt megelőző években az ilyen kaliberű alkotásokra nem voltak jellemzőek a nagyívű, nagyszabású szimfonikus muzsikák, csak az epikus moziknál alkalmaztak ilyet. Spielberg és ő tették újból népszerűvé az ilyen jellegű megközelítést" - vélekedett egy 1992-ben készült interjú alkalmával a Cápa 4. komponistája, Michael Small, aki elsősorban a Maraton életre-halálra című thriller, valamint A postás mindig kétszer csenget révén vált ismertté. Small - a Cápa 3.-at jegyző Alan Parkerhez hasonlóan - több új témát készített ehhez a folytatáshoz, mindemellett pedig megtartotta a Williams-féle vezérmotívumot, továbbá a hajón játszódó jelenetekhez íródott trackjeiben az Orca-témát is felhasználta. A tisztán Williams-témákra, illetve azok variációira épülő tételek közül a "Jaws the Revenge - Main Title", a "Banana Boat (Revised Ending)", a "Plane Buzzes Shark" és a "Jaws the Revenge - End Credits" sikerültek a legjobbra, Small saját, cápatámadásokhoz köthető motívumai pedig többek között a "Sean Attacked"-ben, a "Shark Attacks Jake in Sled"-ben, a "Shark Takes Bait"-ben, valamint a "Michael Attacked by Shark"-ban figyelhetőek meg. A komponista - elődeihez hasonlóan - a mély vonósok és a rezesek előtérbe helyezésével készítette el score-ját, a végeredmény pedig lényegesen túlnő a produkció egészén - mondhatni: a látottak csupán az ő hangjegyeinek köszönhetően keltenek némi borzongást, ennek hiányában azonban a mozi egyetlen Asylum-filmnél sem lenne több.
Az alkotók az instrumentális aláfestés mellett két betétdalt is alkalmaztak, melyek kiemelkedő szerepet kaptak a filmben: az egyik a "Nail it to the Wall" Stacy Lattisaw-tól, a másik pedig a The Jets 1986-os, "You Got it All" című slágere. E szintipopos számok mellett azonban Small is kapott lehetőséget arra, hogy művével ne csak a támadásokra, illetve a hajtóvadászatra fókuszáljon, hanem a drámára ("Identification", a "Run - Funeral" második fele) és a könnyedebb hangvételű jelenetekre is. Utóbbiak közé tartozik az "Ellen Plays with Leah", a "Flight to the Bahamas" és az "Ellen Flies Plane", a leglazább kompozíciónak azonban a "Runaway Bay" számít, melynek popos/karibi hangulata (amely dobgép, szaxofon, illetve acéldobok bevonásának köszönhető) egy nyolcvanas évekbeli instrumentális strandsláger érzését kelti.
Míg a Cápa 4.-et számtalan kritikával illették (sőt, még Arany Málna-díjakat is kapott), muzsikája több elismerésben részesült - a mozi tehát ebből a szempontból a Cápa 3.-hoz hasonló karriert futott be. Sajnos azonban a produkció bukása magával rántotta az aláfestést is, ami meglehetősen keserű szájízt váltott ki mind a komponista, mind pedig a filmzenerajongók részéről, utóbbiak ugyanis mai napig számtalan fórumon hangoztatják, hogy Small volt az egyetlen, aki tisztelettel bánt ezzel a témával, és felnőtt a feladathoz. Az Intradával közösen 2000-ben a szerző ugyan megjelentetett egy promó albumot, a hivatalos változatra azonban 28 évet kellett várni. Bármennyire is örülök azonban annak, hogy végre ez a muzsika is elérhetővé vált, egy probléma mellett nem tudok elmenni: míg a promóciós korong alig félórás anyaga számomra mindig kellemes kikapcsolódást biztosított, addig a 2015-ös változat már kevésbé. Ennek oka a közel kétszeres játékidőben rejlik, amit kicsit fárasztónak tartok.
