A holland Borgman egy olyan film, aminek az elején érezni lehet, hogy egy örvénybe kerültek a szereplők, s teljesen biztos, hogy hiába kapálóznak, tuti lefolynak a WC-n, le, egészen a pokolba. Bár ezt a film egyetlen pillanata sem igazolja, de ezzel tulajdonképpen még gonoszabbá válik, hiszen félelemkeltés helyett inkább nyomaszt és sejtet. S amikor valamiről azt gondolnánk, hogy aha, értem én, ezek a sátán kutyái, na akkor gyorsan semlegesíti is a bizonyosságot egy ellentétes információval.
Ráadásul az örvény felkeltői, a föld alól kimászó emberek, akik leginkább csöveseknek tűnnek, vagy legalábbis a társadalomból kivonultaknak, nem teljesen gonoszak. Vagyis nem szörnyek, nem őrültek, s amikor a gyilkosságokig fajul a helyzet, kérésre teszik, nem maguktól – a mintapolgár háromgyerekes anya (Hadewych Minis) kérésére. De a gonosz kétségkívül velük jár, vagy legalábbis mellettük mutatkozik meg teljes erejében. A feleség gyűlölni kezdi férjét (Jeroen Perceval), főleg mikor álmodni kezd vele, s az álmaiban kínozza őt. S ezen álmai alatt a misztikus képességekkel bíró Borgman (Jan Bijvoet) meztelenül rajta ül alvó testén, ám az sose derül ki, hogy megbűvöli-e, vagy csak a benne rejlő félelmeket hozza felszínre.
Az kétségtelen, hogy Borgman és társai, akik belopóznak a holland jómódú család életébe, maguk a dekonstrukció. Warmerdam ügyesen használja a tereket. Először is a kiindulópont: egy föld alatti búvóhelyen alszik Borgman, mígnem három férfi – köztük egy pap – meg nem támadja. Menekülni kezd, ekkor jut el Marina és Richard házához. Mivel az előtörténetről csak ennyit tudunk, kapásból kétféle értelmezési lehetőség áll előttünk. Az egyik Bogrman és társai gonoszságát feltételezi, miszerint ki tudja milyen hatalmas bűnöket követtek el, ami miatt a három férfi le akarja vadászni őket. A másik verzió szerint Borgmanék a társadalom perifériáján élők, talán emberek, talán valamiféle küldöttek egy másik, földön túli világról, akik rámutatnak környezetük milyenségére. S mivel őket föld alatti lakhelyükről kizavarják, Borgman maga is kizavar egy családot a maga lakhelyéről. De ez csak értelmezési és történetmesélési játék, mint a kutyáknál, hiába semlegesíti a feltételezést, attól még nem szűnik meg a gondolat. A (rossz)érzés pedig még kevésbé. A második tér a családi ház a maga döbbenetes geometriájával és szögeivel. Sehol egy otthonos ív, egy szívderítő színfolt, helyette a nyugtalanítóan kiüresedett tér, a hatalmas felületű falak, a gazdagon felszerelt belsők. Ha csak a tereket követnénk nyomon, akkor is megértenénk a történetet: a feldúlt kert, a kihúzott fák – ez valóban maga a dekonstrukció.
A kultrendezőnek kikiáltott Alex van Warmerdam már bizonyított korábbi filmjeivel (Északiak, Grimm, Pincér, Emma Blank utolsó napjai). Új filmjével kapcsolatban Lynchet és Bunuelt is emlegetik. Tény, hogy a film sokszor váratlanul – emiatt groteszkül – építkezik. A főirány érezhető, de a történetnek nincs hagyományos értelemben vett logikája. Ha már hasonlítani akarjuk, leginkább Michael Haneke 1997-es Furcsa játék című filmjének szituációjával vethető össze: megjelennek ismeretlen emberek (?) egy család házában, tönkreteszik azt, majd továbbállnak. Csakhogy Haneke filmje nyers és brutális, Warmerdamé ennél könnyedebb: sajátos fekete humora végigkíséri az egész filmet, s ugyan valamiféle bűntudattal, de lehet nevetni rajta. Ráadásul Borgman bír biblikus értelmezési lehetőségekkel, a társadalmi egyenlőtlenséget érintő kritikával, szexualitással, egyszóval sokszínűbb alkotás. Bár konkrét magyarázatokkal nem szolgál, de ez egy ennyire elvetemült filmtől egy pillanatig sem várható el.
S azon túl, hogy érdekes alkotás, mert az egyértelmű, nos, nehéz kimondani, de szórakoztató is. Tökös, sok rendhagyó formajátékkal, abszurditással, éllel, ötlettel. Kifejezetten üdítő a sok érzelmes-sablonos-túlontúl kerek film után. Aki egy kicsit is bevállalósabb, mindenképp nézze meg, nagy élmény, utána van miről beszélgetni!
