Cézár farmerban?!

Miért adunk elő klasszikus darabokat modern környezetben? Szájbarágó következik.

JC2013

Így az István, a király körüli hiszti idején különösen vicces volt megnéznem a Cézárnak meg kell halnia című olasz filmet, ami ugye Shakespeare Julius Caesarjának, hát muszáj vagyok leírni a szót: posztmodern adaptációja. Nem csak attól az, mert az egész egy börtön falain belül játszódik, fegyőrök árnyékában, az elítéltek szereplésével kosztümök nélkül, hanem hogy mindez nem csak az előadás konkrét fizikai terének, de az elbeszélésnek is keretet szab. A sztori lényegében ugyanis, nem a Julius Caesar, hanem hogy a bentlakók előadják a Julius Caesart – vö: a sivatagba érkezik egy turnébusz, kiszállnak a hippik és eljátsszák a Jézus Krisztus Szupersztárt (1973). Csak itt időnként valóban a benti élet is bele-beleszól a darabba, helyesebben a szereplők szólnak ki. "Te, próbáljuk már el a szövegünket"-így egyikük. "Vége a sétának! – Hagyd, hadd játszanak, érdekes."-beszélgetnek az őrök. Nem újdonság tehát az ilyen szentségtörés, még ha az elmúlt bő hét legtöbb vonatkozó blogbejegyzéseinek szerzői erről, úgy tűnik, mit sem tudtak; a hatvanas évek óta létezik ez az irány a színházban, sajnos nem Alföldi találta fel, de még csak nem is a Nemzetközi Cionista Összeesküvés.

[img id=501418 instance=1 align=left img]Fesztiválmozi

Ugyanakkor ez még 2013-ban is hallatlanul izgalmas vállalkozás bír lenni, ha az ember tud bele újat vinni. Ha a színjátszás és a színjátszók valósága össze bír csavarodni oly módon, hogy kiegészítsék/magyarázzák egymást (tényleg kezdem hülyének érezni magam, hogy ezt magyarázom, az irodalom ezt ezer éve megoldotta), és az 1+1 így nem 2 lesz, hanem valamivel több. Őszintén szólva, bár sokáig lélegzetvisszafojtva néztem a Taviani-testvérek filmjét, idővel világossá vált, hogy azért nem bonyolódtak bele nagyon a fenti matekpéldába. A kiszólások adnak némi árnyalatot a Shakespeare-szövegnek, de valójában sosem lyukadunk ki velük sehová. A darab halad előre, majd vége lesz. Így megmarad fesztiválfilmnek – s ilyen minőségében valóban szépen is szerepelt, hiszen például Berlinben is megdobták két díjjal.

Alternatív megoldás

Mindenképpen rétegfilm tehát, erényeit s hibáit is ilyen keretek között érdemes vizsgálni. Utóbbiakról szóltam, előbbit csak körülírni tudom, mondjuk azzal, hogy a ma emberének, feltéve, hogy ismeri a darabot és látta is egy-két hagyományosabb értelemben vett adaptációját, különleges élményt nyújt. Többet, mint mondjuk a nagy Shakespeare-rajongó Kenneth Branagh feldolgozásai, bár ő már sokunk megelégedésére újabban felhagyott ezzel a hobbijával. Ugyanakkor emlékezzünk Richard Loncraine III. Richárdjára, amely konkrétan a harmincas évekbe stílusát teremtette meg náci(féle) katonákkal, tankokkal, de az eredeti szöveggel 1995-ben. Majd nem sokkal ezután jött Baz Luhrmann Rómeó+Júliája. És ez nem azt jelenti, hogy a klasszikus értelmezésnek nincs már létjogosultsága, erről szó nem lehet! Al Pacino szíve csücske, A velencei kalmár feledhetetlen (amúgy anyagilag bukta volt), Zeffirelli Hamletje is valószínűleg örökérvényű és a listát lehetne folytatni. A Cézárnak meg kell halnia viszont még akkor is valahol az előbbi sort erősíti, ha alkotói azok harsánysága helyett a minimalizmust választották eszközül. Ilyenkor pedig a színészeken még sokkal több múlik, és a film itt sem csúszik el sőt! Bár az olyan italomániások, mint én, egy hétköznapi olasz család perpatvarát is órákig képes lenne nézni felirat nélkül, a Taviani-fívérek színészei természetesen ennél többet mutatnak. Mondhatni, igazi, jó értelemben vett színpadiasságot.

Kinek ajánljuk?
- Kísérletező kedvűeknek.
- Fesztiválközönségnek.
- Akiknek a fentebb leírtak nagy része nem szolgált új információval.

Kinek nem?
- Ortodox Shakespeare-rajongóknak.
- Akik hamar elunják az egyhelyszínes történetmesélést.
- Kennet Branagh-nek.

9/10