Chile a chileieké

Amíg mi itthon a rendszerváltás előtti puha kádári időket éltük, Chilében szépen, csendben megdöntötték Pinochet közel 17 éves "demokráciáját". A NO arról szól, hogyan lett a semmiből nyertes egy elkeseredett próbálkozás.

Az alapok

Pinochet 1973-ban vette át az ország vezetését - Allende, a korábbi elnök öngyilkos lett, így esélye sem volt, hogy a katonai junta ellen felvegye a harcot. Az elkövetkezendő 16 és fél évben Augusto Pinochet katonai diktatúrája irányította az országot - a mai napig asszonyok ezrei várják vissza fiukat/férjüket hiába. Nálunk nem nagyon mutattak a híradások ilyen képeket, de sok-sok évig álltak-táncoltak ezek a nők városok főterein fehér ingben, szívük felett a férfiak képével - hiába.

1988-ban nemzetközi nyomásra Pinochet általános választásokat írt ki - a demokrácia látszatát keltve, tudva, hogy az ellenzéknek esélye sincs. Csakhogy az élet valahogy másképp alakult. A chileiek hinni kezdtek a változásban - nem kis mértékben annak köszönhetően, hogy az ellenzék kampányát - amelyet egyszerűen NO-nak, NEM-nek hívtak - egy pontosan felépített reklámkampány mintájára működtették. A NO című film megpróbálja rekonstruálni az eseményeket egy játékfilm keretein belül.

[img id=443397 instance=1 align=left img]Az eszköz

A legjobb nem amerikai film Oscar-díjára jelölt NO főszereplője egy reklámszakember, René, aki már akkor az amerikai trendet követi, amikor a chileiek még azt sem tudják, hogy az mi fán terem. A NO, az ellenzék emberei felkérik, hogy tanácsadóként segítse munkájukat, ám ez a '80-as évek végén nem is volt olyan egyszerű...

A film rengeteg kézi kamerás felvétellel operál, néha az amatőr filmesek hibáival fűszerezve (rossz szögek, ellenfény, nappal szemben vett képek), ilyenkor azonban mindig célja van a rossz képeknek: az állandó lebukásveszély sokkal kézzelfoghatóbb ezektől a kvázi-rejtett kamerás felvételektől. A főszereplő, Gael Garcia Bernal szemszögéből látunk sok mindent: az események legalább felét úgy ismerjük meg, ahogy René belecsöppen a dolgokba. Az, hogy a főnöke az ellenkampányon dolgozik, éppen azért olyan mellbevágó meglepetés, mert nem tudjuk, hiszen René sincs ott a megbeszéléseken.

További érdekesség, hogy a rendező, Pablo Larraín nem filmre, hanem a '80-as években főleg a híradókban használatos videoszalagra rögzítette a filmet, ezzel fényezve tovább a kézi kamerák által megalkotott egyedi látványvilágot.

A film a Rotten Tomatoes-on 88%-ot kapott, és nem is csodálkozunk: nyomasztó hangulata nemcsak nekünk lehet ismerős, hanem bárkinek, aki élt valaha is puha/kemény diktatúrában. A filmben egyedülálló dokumentumokat is láthatunk: Pinochet utolsó kampányának kisfilmjei félelmetesen rútak és félelmetesen ismerősek: a Nagy Vezér, amint szalagot vág, gyerekfejet simogat, idős asszony könnyes mosolyát fogadja, már csak a kézcsók hiányzik - bármelyik részről. Ugyanakkor a NO (szintén eredeti) kampányfilmjei dinamikusak, Pepsi/Coca reklámosan vidámak, energikusak, az sem véletlen, hogy feltűnik az USA for Africa mozgalom kampánydala, a We Are the World klipje is...

A lényeg

A film anélkül teremt feszültséget, hogy túl sok utcai zavargást látnánk, és ez nagyszerű. A lényeget rábízza a főszereplőre. A kölyökképű Bernal meg is felel az elvárásoknak: elsőre kicsit nehezen hisszük el neki a karaktert, de aztán elég gyorsan elfelejtjük az előnyös külsejét, és csak az alakítására koncentrálunk.

Mindenesetre mi megszavazzuk a filmnek az Oscart. Bár az Amour már a "megérdemelne egy díjat" kategóriába kerülhet a sok díjra nem váltott jelölésével, de mekkora kitolás, hogy a legjobb film és a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában is indult - legyen utóbbi a NO-é, rendben?

Kinek ajánljuk?
- Akik szeretnének bepillantani egy kampányidőszak kulisszatitkaiba.
- Akik többet akarnak tudni Chile történelméről.
- Akik szeretnének kellemesen csalódni Gael Garcia Bernalban.

Kinek nem?
- A politikai krimik ellenségeinek.
- A kézikamerás filmek ellenzőinek.
- Azoknak, akik valami romantikusat szeretnének nézni.

9/10