Két bérgyilkos beszélget egymással: James Gandolfini az egyik, Brad Pitt a másik. Gandolfini küszöbön álló válásáról nyomja a sódert egy érző férfiember rezignáltságával, és azzal az életbölcsességgel, mely felhatalmazza az embert, hogy a társadalmi elvárásokkal dacolva borravaló nélkül engedje útjára az ágyából kikászálódott kurvát. S bár a melót Gandolfini sanyarú helyzetére való tekintettel visszamondja (és nem is tér vissza a Pitt köré épített történetbe), oly jó étvággyal hajtja le a sörét, hogy azt Szindbád is megirigyelhetné. Hál' istennek, velős csont nem kerül az asztalra, meg aztán nem is lenne tanácsos Krúdyt ebbe a társaságba belerángatni, mely csak úgy hemzseg az olyan filmes alakoktól, akiket minden hosszan elnyújtott maffiatársalgás alkalmával kínos kötelességünk felidézni.
Nagyjából ugyanaz a baj George V. Higgins Cogan's Trade című regényének (1974-ben került a boltokba) feldolgozásával, mint a John Carter-történetek tavalyi adaptációjával: mire hivatalosan is megfilmesítették őket, mások már nem hivatalosan rég lenyúlták az örökség értékesebb tételeit: a maffia megeredt nyelvű kisegzisztenciáit, az ölés mesterségének mindennapos nyűgeit és így tovább - filmcímek a szerkesztőségben. De mert kell valami, ami még sosem volt, és a vámpírok műfajidegenek, miközben kicsiben megy a gengszterkedés, a háttérből Obama és McCain választási szótépése folyik, Pitt pedig a végén mint az alvilág Taki bácsija, csak arcunkba mondja a bebiflázott lényeget: "America isn't a country; it's a business." Mondhatott volna Hollywoodot is.
