Mindannyiunk kedvenc időtöltése, a film két fő gyökérből ered. Az egyik Georges Mélies nevéhez fűződik, és ez nem más, mint a fikciós film. Továbbfejlődésében üdvözölhetünk mindent, ami nem a valóságot, hanem egyfajta álomvilágot, elképzelt, de akár valós alapokon nyugvó történetet, mesét, legendát és minden a valóságot megidéző, de nem bemutató mozgóképes terméket, Chaplin Aranylázától a Csillagok háborúján át a Barátok köztig.
A másik fő fundamentum viszont ennek ellenkezőjeként, de egyben fontos kiegészítőjeként is éppen a valóság minél pontosabb megragadását tűzte ki célul. Amikor Mélies-vel nagyjából egy időben, vagy egy kicsit még korábban is, a Lumiére-testvérek tekerős kamerájukkal filmszalagra rögzítették egy vonat megérkezését La Ciotat állomására, megszületett a dokumentumfilm. Aztán egészen a televízió nagyarányú térhódításáig a mozikban is maradt, vagy egészestés formában, vagy az ún. "nagyfilm" előtt híradók betétjeként, illetve más rövidebb formákban.
Manapság a mozikban elvétve találkozhatunk dokumentumfilmekkel - nem is hiszem amúgy, hogy e műfajnak a mozikban lenne az igazi helye, de ez egy másik történet - kivételt erősítendő szabályként azért fel-feltűnik egy doksi a vásznon, hogy hosszabb-rövidebb időre kiszorítsa onnan a milliódolláros szuperprodukciókat. Ezek azonban nem azok a kissé már lesajnált, beszélő fejeket mutató, ám tartalmát tekintve felbecsülhetetlen értékű, de csak a beavatottak számára értékelhető filmek, inkább igényes képi megfogalmazású természetfilmek, vagy tömegek érdeklődésére számottartó kultikus személyt, vagy eseményt megragadó portrék vagy filmdokumentumok.
A mai napig fut kisebb budapesti mozikban Wim Wenders és Ry Cooder közös projektje, a Buena Vista Social Club, amely (újból) világhírhez segített egy egész műfajt, a kubai zenét. Ezen felül pedig egy egész kultúrát és egy egész országot. Talán e zenétől eredeztethető, talán mélyebbre nyúlik az a egyeseket rettegéssel, míg másokat rajongással eltöltő kultusz, amely ma Kubát, az egyik utolsó kommunista berendezkedésű államot övezi. A nyugati világban ma tíz kocsmából nyolcban biztosan Ibrahim Ferrer vagy Eliades Ochoa muzsikája szól, a fiatalok színes pólóiról a lobogó hajú és szakállú Che Guevara tüzes tekintete szúródik a szembe jövők szemébe, Amerika élő filmes lelkiismerete, Oliver Stone pedig három napra Kubába költözött, hogy portréfilmet készítsen magáról az amerikaiak szemében szinte Sátánként ábrázolt egyik utolsó kommunista nagymogulról, a kubai parancsnokról, Fidel Castróról.
Az Oscar-díjas rendező amerikai mércével mérve kis felhajtással, néhány kézikamerával felszerelkezve érkezett Havannába, és nyilatkozata szerint Fidel megnézte az összes felvételt és egyet se tiltott le. Ebből annyit mindenesetre leszűrhetünk, hogy a film a Commandante tetszését is elnyerte, ettől még kérdéses, valóban objektív-e a kép, amit Oliver Stone közvetít nekünk, és nem csupán manipuláció, propaganda az egész. Nálunk azok, akik eszméltek már 89 előtt eléggé ismerhetik ezt az érzést. Persze, a jóléti társadalmak jóllakott fiataljai biztos másképpen gondolkoznak... Nekik Castro és a kubai forradalom, egyfajta modern Káin és Ábel-legenda, lobogó hajú és szellemiségű hőseinek képei rock és technosztárokat szorítanak le a szobák faláról, Venceremos!-t kiáltva lehet menni a gyűlölt mumus, a globalizáció Aranyborjúi ellen. Nekem erős a gyanúm, hogy Stone-t ezen tömegigény kiszolgálása vezette filmjében, ami amúgy érdekes dokumentum.
A rendező riporterként nem bonyolódik bele hosszadalmas ideológiai boncolgatásokba, mint azt köztudott Castro szívesen teszi 5-6 órás(!) beszédeiben. Merészen a Parancsnok szavába vágva kérdezi olyan témákról, mint a drogkérdés, az abortusz, a kubai rakétaválság, stb. Ez a "szemtelenség" láthatóan tetszik Castrónak, nyilván nem sokan engedhetik meg maguknak ezt, meg tán emlékezteti is őt fiatalságára, Che-vel és a többi forradalmárral folytatott perzselő vitáikra, ezért türelmesen és néhol szellemesen válaszolgat is, ám az egyetértésével elkészült portré, a sok szuperközeli ellenére is megmarad a pólódekorációk szintjén. E film alapján Castro egy kedves, jószándékú öregembernek tűnik, és ez mindenesetre árnyalja azt a fekete-fehér szörnyet, amit az amerikai kormánypropaganda sugall... Hogy milyen ember lehet valójában, annak megválaszolására még várhatunk.
