Nem baj, hogy Pozsgai Zsolt filmje nem készült el az 1956-os forradalom és szabadságharc fél évszázados fordulójára. Legalább azt az illúziót kelti a nézőben, hogy a forradalom élő hagyomány, arra kötelezi a művészeket, hogy szembenézzenek örökségével. És ne csak a kerek évfordulókon. Különösen fontos ez akkor, amikor megkezdődött 1956 viszonylagossá tétele, hogy a visszavonására irányuló törekvésekről már ne is beszéljünk.
A Csendkút Gérecz Attilának állít emléket. Ha nem egy tragikus sorsú fiatalemberről lenne szó, azt mondhatnánk, hogy élete, mely fájdalmas fordulataival jelképezi mindazt, ami megtörténhetett velünk az ötvenes években, filmre kívánkozik. Méghozzá nagyszabású filmre. Ehhez vélhetően kevés volt a pénz, szűk a költségvetés. Gúzsba kötve is lehet táncolni, de az mégsem pótolhatja egy teljes balettkar egész színpadot betöltő mozgását. Pozsgai Zsolt pedig semmiről sem akart lemondani. Egyszerre szeretne korrajzot adni, fölmutatni az életút állomásait, beszélni emberi nagyságról és hitványságról, a diktatúra természetrajzáról, nyomon követni a művésszé-költővé válás fölemelő és borzongató folyamatát. Mindegyik törekvésből kapunk ízelítőt a filmben, de a részletek nem azonos színvonalúak.
A történet keretét Gérecz utolsó estéje adja. Egy orosz tank reflektorának szemünkbe vakító fénycsóvája vetíti előre a végzetet, a lövést, mely 1956. november 7-én kioltja az alig huszonhét éves fiatalember életét. Közben, többnyire időrendben haladva ismerjük meg a főhős sorsának alakulását. Fiktív, de szellemesen hitelesnek tűnő kihallgatási jegyzőkönyvek alapján felidéződik a francia hadifogságból való hazatérés, melynek időpontja ismét szimbolikus: 1946. október 23. A következő jelenet már a tehetséges élsportolót mutatja, a származása miatt az egyetemi továbbtanulás lehetőségétől megfosztott Gérecz az öttusaválogatott-keret tagja, aki joggal bizakodhat a helsinki olimpiára való kijutásban. És a boldogságot növeli, hogy beteljesedik szerelme Margittal. Rá két napra, 1950. december 8-án egykori hadapródiskolás társaival együtt letartóztatják, és koholt vádak alapján négy halálos ítéletet hoznak, Géreczet pedig tizenöt évre ítélik. A budapesti gyűjtőfogház után a váci börtönbe kerül, ahol rabtársak, a Füveskert költői, írói, Béri Géza, Kárpáti Kamil, Tollas Tibor, Tóth Bálint barátságukba fogadják, és elindítják költői pályáját. Gérecz 1954. július 18-án megszökik a börtönből, a megáradt Dunát átúszva jut el Budapestre, ahol három nap múlva egykori menyasszonya és annak új élettársa föladja őt. A márianosztrai börtönben ismeri meg új szerelmét, Klárit, s szabadulnak majd a Kozma utcai gyűjtőfogházból 1956. október 30-án. Egy hét közös és fegyverrel is védett szabad élet adatott meg nekik.
A film egyértelműen dicsérhető részei azok, amelyek szinte mellékesen beszélnek a kommunista diktatúra működéséről. Miért tartóztatják le és ítélik el a csúcsformában lévő Géreczet, amikor az élsportolók állítólag kivételezett helyzetben voltak az ötvenes években? Mert azt demonstrálta a hatalom a sportolóknak, hogy senki sincs kivételezett helyzetben. Miként működhettek az úgynevezett börtönegyetemek, a fogházi alkotói közösségek? Egy spicli rendszerint volt közöttük, és abban a cellában, ahol az írók, költők együtt raboskodtak, mindig volt lehallgatókészülék. Mivel drága volt, máshova nem jutott.
Gérecz Attila jelentős költő volt, ám ennek bemutatása felemásra sikerült. Hosszan időz a rendező a művésszé válás folyamatának bemutatásánál. A fájdalom szüli a költőt - sugallja a film, ám a tételt illusztráló képek kissé színpadiasnak hatnak. Hallhatunk viszont a tehetséget valóban igazoló, hol metaforikus tömörségű, József Attilát idéző, hol Szabó Lőrinc-i módon epizáló Gérecz-verseket, Szakácsi Sándor fölkavaró tolmácsolásában.
