Tíz éve, hogy a vörös csillagok lekoptak az égről, tíz éve új a rendszer - megszokhattuk, belejöhettünk volna, de nem: a magyar demokrácia még mindig túl súlyos falat ahhoz, hogy bárki könnyedén megeméssze. A szocializmus azonban már történelem - "a múlt ködébe vész" -, afféle könnyű préda. Nyelhetjük vígan, mint kacsa a nokedlit, azt gondoljuk: átlátjuk, értjük, tudjuk, miközben csupán a kollektív amnézia dolgozik, amikor minden rosszat elfelejtünk. A rendszerváltás előtti idők elfajultak az édes-bús nosztalgia irányába, a háromhatvanas kenyér és Kádár nagyapó felemlegetésébe, dühös sóhajokba, és úgy tűnik, a korszak himnusza már régen nem valami pattogós munkásmozgalmi dal, hanem a Csak a szépre emlékezem.
A nyolcvanas évek elején járunk, magyar kamaszok ólálkodnak egy keletnémet építőtáborban, ennyi a történet. A helyszín már-már szimbolikus, hiszen kevés abszurdabb képződményt találhatunk a szocialista terepasztalon, mint magát az építőtábort, ezt a nevelési célzattal létrehozott nagy kamut, ahol teljesen fölösleges munkát végeztek és többet ártottak, mint használtak az ott sertepertélők, ahol minden látszólagos volt, és csupán egyetlen - igaz, hivatalosan ki nem mondott, még csak az hiányzott volna! - dolog lehetett a vezérlő csillag: a kamaszbacchanália, az első csók, az első cigi, az első berúgás. Az építőtábornak azonban más "haszna" is akadt: az ifjak megtanulhatták, valójában mit is jelent a létező szocializmus: lapítást, sunyulást, szarkeverést.
A kis utazásban - noha egyértelműen tetten érhető ez a tömény hazugság - a korszak sztereotípiáinak (vasárnapi autómosók; 1,10 Ft egy sajtos roló; a komcsi lányát Volgával hozzák-viszik stb.) felsorakoztatása viszi el a "balhét", ettől lehet szeretni, és ettől lehetnek fenntartásaink. Ráadásul a dialógus, a zene, a hangulat, mind-mind a korabeli ifjúsági filmeket idézi, Pálos György felvételei pedig bravúrosan, szinte egy az egyben rekonstruálják a korszak színeit. Buzás és társai - a Közgáz Vizuális Brigád frontharcosai - lelkesen vetették bele magukat a szellemidézésbe, saját ifjúságuk harsány epizódjaiból merítettek, annyi szent. Meggyőződésem, hogy minden nehézség ellenére eszméletlenül jól szórakoztak a forgatás ideje alatt, valahogy lejön ez derű még akkor is, ha a kész mű egyáltalán nem tekinthető vidám filmnek.
Persze mindezt nevezhetnénk a már emlegetett "csak a szépre emlékezem" jófejeskedésbe csomagolt változatának is - különösen, mert a forgatókönyv nem tűnik igazán átgondoltnak -, de mégsem lehetünk ennyire szigorúak. Már csak azért sem, mert a mozi profi és vállalható - készítőinek célja, a nyolcvanas évek szellemének megidézése maradéktalanul teljesül -, pedig alig pénzekből készült, többnyire amatőr szereplőkkel, bár ez egyáltalán nem látszik az alakításokon. Arról nem is szólva, hogy a "gyerekszereplők", akik civilben a szentesi gimnázium drámatagozatosai, olyan hitelesen tudják eljátszani a húsz évvel ezelőtti kamaszokat, hogy az már-már lenyűgöző.
Lejárt szavatosságú kifejezéssel A kis utazás közönségfilm, ami elsősorban a mai harmincas korosztályt próbálja becsalogatni a moziba. A februári filmszemlén - amikor először volt látható - olyanokat szóltak: kultuszfilm. A nép imádta, ami már csak azért is örvendetes, mert bebizonyosodott, hogy nem csak a közönségfilmnek készülő közönségfilmek már-már állandósult szereplőgárdáját lehet imádni.
Talán éppen ez a siker váltotta ki, hogy film bemutatója egyben egy fesztivál apropójául is szolgál, Kis utazás - Portásország feltámad címmel ugyanis kétnapos rendezvény lesz a hét végén, amiről a szervezők olyanokat írnak: "a mai 30 évesek szelleműzése" meg "generációs leltár".
Mindez rendjén is lenne, ha nem ugrana be a Nagy utazás, arról meg a magát nagynak nevező generáció, akik Cseh Tamás- és Baksa Soós-idézetekkel, összkacsintásokkal és nosztalgiakoncertekkel csináltak majmot magukból.
Mielőtt azonban mi - mai harmincasok - is elkezdünk itt "generációzni", nosztalgiázni és összekacsintani, gondolkodjunk el egy picit azon, hogy kivel és miért is kacsintanánk össze.
