Kíváncsi voltam az ügyeletes sztárra - legalább három filmben főszerepel -, ezért leperkáltam a három kilót, hogy láthassam Antonio Banderast a Desperadoban. Nem én voltam egyedül kíváncsi, sorba kellett állni a jegyért, ami ritkaság még az ilyen vérfürdős filmek esetében is.
Szóval tud valamit a fiú, először is majdnem két méter, szomorkás latin arccal, copffal, tejeskávé bőrszínnel - ami a trend változását is jelzi, Hollywood is úgy érzi, át kell látogatnia a multikultiba -, ma már mindenütt az a pálya és nem a posztmodern. Banderasnak valami gyermekes sármja van, és persze döglenek érte a nők filmen és nézőtéren egyaránt. Szerepe szerint áldott kezű zenész (mariachi, azaz mexikói utcai gitáros), dalból van a lelke, csak hát a bosszú: úgy adódott, hogy a rossz emberek megölték kedvesét, az ő muzsikus kezét meg átlőtték. Így aztán mindenki beláthatja, hogy át kell verekednie magát a narkófőnök testőrségén, hogy magával Buchóval számoljon le. (Csak a célpont megközelítése negyvenhárom halott, és mint a főkaszkadőr nyilatkozza, 17 liter művér...) Még szerencse, hogy mindezt csak a szatíra kedvéért. (Persze, ha akarod, direktben is élvezheted.)
Egyedül nem menne, még szerencse, hogy a sors összehozza a kisváros könyvüzletének tulajával, Carolinával. (Salma Hayek, mexikói tévésorozatok sztárja.) Sebeiből a lány kaparja ki a golyót, üldözői elől ő rejtegeti - nem sokáig, mert nagyon megkívánja ezt a copfos férfit, mire Banderas csak annyit szól, hogy "na jó", és attól kezdve jön a szerelem. Ízlésesen (Roberto Rodriguez spanyol rendező diktálja a tempót), mint ahogy a humor, a legenda és az akció-szekvenciák is kellemesen keverednek a keze alatt. Az egész csak azért elviselhető, mert távolról a népmesékre hajazik: a fekete ruhás zenész, akiről hosszú ideig csak beszélnek a környéken, de senki sem hisz benne; akinek két lelke van, az egyik a zenéé és Istené, a másikban a bosszú és a 45-ös Magnum lakik. Nem hiszik, hogy valóság, mikor aztán megjelenik, már késő. Legenda (szatíra).
A film a mese és banalitás közti borotvaélen táncol, s bár a mese művi és a banalitás igazi, a táncot a szatíra biztosítaná, azért ezt a billegést nem lehet sokáig csinálni, másfél órában lekavarodik az egész. Persze valami csavar kell, hogy poénra lehessen befejezni. Banderas végre szemtől szemben áll a főgengszterrel, a zenész csak a lánnyal, a narkófőnök csapatnyi testőrével. És akkor derül ki, hogy ezek itt testvérek, csak a Zenész nem tudott róla. Így mélyül el a konfliktus: most lője le saját bátyját? Vagy engedje, hogy szerelme ismét szeme láttára vérezzen el (ezzel fenyegeti a gengszter)? Ahogy elnézem a szép Hayek kisasszonyt, a választás nem lehet vitás, én is őt választanám, már csak azért is, mert az anorexiás amerikai sztárokkal ellentétben, itt minden van: temperamentum, méret és súly... (Ez is forradalmi változás Hollywoodban. Mit fognak szólni ehhez a Barbie-babák?)
Aztán, mint minden jobb legendában, csoda történik. Hogy miképp, azt ne kérdezd, olyan gyorsan jön, mint minden igazi sorsfordulás. Csak azt látni, hogy Banderas előbb még feltartott üres kezeiben majd egy tucat fegyver ropog, aztán pedig lángtenger, és ők ketten ismét az országúton. Búcsúznak, hogy mindjárt találkozzanak.
Amíg sorban álltam, valaki a hátam mögött a film zenéjéért rajongott (már kétszer látta), igaza volt, csak kevés: Los Lobosból több is elfért volna. Ja, és még egy geg az egyébként habkönnyű marhaságból: Quentin Tarantino, a Ponyvaregény kultikussá nőtt rendezője is játszik benne, keresd, mert csak egy villanás az egész.
