Kicsit másképp kell ma már felépíteni egy sci-fi akciófilmet, mint a kilencvenes évek közepén. Akkor például Stallone nevére tódultak az emberek a mozikba – ma pedig inkább a 3D a hívószó. Másképp képzelték el a jövőt – pontosabban más volt a "jelen", amit kivetítettek évtizedekkel későbbre. És egész más dolgokat volt lehetséges megcsinálni a vásznon – és más volt az, amit nem volt szabad. A tabuk változtak, de van, ami ugyanaz maradt: a cyberpunk-jövőkép és a marcona képregényfigura, Dredd bíró.
Dredd (Karl Urban), aki egy személyben nyomozó, ügyész, bíró és ítéletvégrehajtó, a posztapokaliptikus Mega City One törvényét igyekszik betartatni – sajnos hiába a high-tech fegyverzet és a kiterjesztett hatáskör, meglehetősen gyér sikerrel. A megapoliszban dúl a bűnözés.
A felállás nem változott – de a hangvétel jelentősen. Ezúttal nincs idétlenkedő szereplő. Nincs olyan, hogy a főhős megcsúfolja a képregényt: egy pillanatra sem veszi le a sisakját. És nincs semmiféle politikailag korrekt finomkodás – itt bizony a legdurvább öldöklés folyik premier plánban.
Sőt, szuperlassított premier plánban. A cselekmény ezúttal ugyanis egy "lassító" nevű drog körül bonyolódik, amelynek használói századára lassulva érzékelik az időt. Ez bizony elsőre gagyi húzásnak tűnik, így „bemesélni” a történetbe, hogy miért vannak unos-untalan hiperlátványos, belassított akciójelenetek, amikben minden golyó útját látjuk, minden egyes vércsepp csillogó rubinként, szikrázva pörög 3D-ben a néző felé, és emberi koponyák robbannak szét szuperlassítva. De valahogy a dolog mégis működik. Egyrészt tényleg elképesztő a látvány – kihozzák a technikából, a 3D-ből és a "bullet-time"-ból amit csak lehet. Másrészt lássuk be – ugyanezeket az eszközöket többnyire mindenféle dramaturgia háttér, magyarázat nélkül alkalmazzák, egyszerűen csak parasztvakításként, csak mert jól néz ki. Itt legalább próbálkoznak értelmesen használni – és ha elsőre gagyinak is tűnik kicsit az indok, de még így is sokkal jobb a helyzet, mint egy átlagos adrenalinhajhászó akciófilmben.
Van még egy nagy erénye a filmnek: a macsóság. Olyan szinten gőzölög belőle a tesztoszteron, mint a régi jó VHS-időkben; az Expendables – régi nagy sztárok ide vagy oda – csak szerette volna elérni ezt a hatást. A kemény egysorokat osztogató Dredd, a mellette vizsgaküldetését teljesítő tanonc, a ’80-as évek és a komor jövő épp megfelelő arányú keveréke, ami ráadásul nagyon modern abból a szempontból, hogy ráismerhetünk arra is, amit ma, 2012-ben gondolunk arról, hogyan működik a világ – ez bizony így együtt szívet melengető. Vegyük még hozzá, hogy a színészek is simán teljesítik amit kell (jó, Dreddnek csak az álla látszik, Karl Urbannak nincs sok dolga, de Olivia Thrilby pont jó zöldfülűnek, Lena Headey hidegrázós, pszichopata főgonosznak, Wood Harris keménykezű drogdealernek) – és máris megértjük, hogy miért vannak oda az új Dreddért a kritikusok.
Az egy másik kérdés, hogy vajon akkor miért bukott akkorát a pénztáraknál – hiszen tényleg minden megvan benne, ami egy jó férfias akciómozihoz kell. Az alacsony költségvetés nem látszik meg rajta – igaz, ennek következtében kellett egyetlen épületbe zsúfolni az egész cselekményt, de ez nem gond, még egy külön ízt is ad neki. Igaz, lehet, hogy ezzel túlságosan hasonlóvá vált a helyzet a Rajtaütés alapszituációjához: a rend őrei egy toronyház ellenséges környezetében verekedik magukat szintről szintre följebb, a lehető legbrutálisabb tálalásban – de nálunk ezt a filmet fogják később bemutatni, így ezen majd keseregjünk akkor, ha január végén megnéztük a The Raidet.
Addig pedig nyugodtan kapcsolódjunk ki a Dredd 3D-vel. Semmi túlbonyolítás, semmi cicó – de aki egy kegyetlenül célratörő, azaz az adrenalinszintünk megnövelése érdekében minden eszközt bevető, férfiasan erős, de fogyasztható akcióra vágyik, az ne hagyja ki a Dredd-képregény új feldolgozását.
Értékelés: 7/10
