Eddig is fájt, de igazából csak most éreztem át Philip Seymour Hoffman hiányát. Hiszen Az üldözött volt az utolsó befejezett filmje, ebben még nem húzott keresztül semmit az a tragikus nap, a szerepből az került a vászonra, amit ő is akart, amit az első képkockáktól felépített. S ez már azért is fontos, mert a John Le Carré regényéből készült adaptáció nagyjából sehol sem lenne az ő alakítása nélkül.
Bővebb vizsgálatot is megérne, hogy vajon miért nem jön át a vászonra a Carré-regények feszültsége és izgalma, hogy miért csak egy korrekt film lesz belőle, hajszállal az átlag felett. Az elszánt diplomata még valamennyire izgalmas volt, ám A panamai szabó és a Suszter, szabó, baka, kém inkább csak próbált annak tűnni, utóbbiból inkább csak valami komoly kuszaság érzete maradt meg a nézőben.
Persze Carré nem olyan, mint Fleming volt. Ő a realista kémregények tudora, akinél a kémkedés csupán ürügy az emberi dráma kibontásában, tehát a Fleming-féle izgalmakat nem is lehet számon kérni rajta. Carré a valódi hírszerzés felől közelít, hogy elmondja, miért kiábrándító a világ, és miért nincs esély olyas lányos picsogásoknak, mint a világbéke. Ám ettől függetlenül a filmadaptációk gyakran fulladnak a hihető unalomba, az okos érdektelenségbe.
Ezt hordozza magán Az üldözött is. Pedig remek színészek veszik körbe Hoffmant. Willem Dafoe, Rachel McAdams, Daniel Brühl pont azok, akik képesek a legfinomabb rezdüléseket is átadni, a lemondás, a keserűség és a küzdelem árnyalatait. A lelkesedés utáni kiábrándultság súlyát, ami egy életre képes agyonnyomni bárkit. Mert már nem tud majd bízni semmiben. Ezt viszont Hoffman hozza a legpontosabban: szereti a munkáját, rutinosan kivesz az életből mindent, amit az még megenged neki, s még hajtja az a régimódi hit, hogy legalább a szűkebb világot jobbá lehet tenni. Hogy van értelme az emberségnek. Mert igenis vannak, akiket meg lehet menteni, s nem csupán fel- és kihasználni. És azért Hoffman a legnagyobb, mert végig tudja, hiszen ott van a tekintetében, hogy mindezt pillanatok alatt el lehet veszteni, mégis reménykedik. Pedig elég egy hibás mozdulat, egy rosszul megfogalmazott mondat, vagy hogy nem abban bízik, akiben kellene. Mégis feláldozza magát a saját hite oltárán, mert annyira még nem cinikus. Az ő emberi drámája a film. Hogy a világ ugyanolyan marad, de ő már nem.
Mivel túl realista megközelítésű a film, tényleg nincsenek benne hű de nagy izgalmak. A félig csecsen-félig oroszt alakító Grigorij Dobrigin annyira szelíd tekintetű, hogy csak egy fél pillanatig kétséges, hogy terrorista-e, hogy valóban Hamburg lerombolására törekszik-e. Így a politikai thrillerből a thrillert ki is lehet húzni, ami leginkább a film közepén okoz gondot, hiszen van egy pont, amikor rettentően leül, s nem is látszik olyan fordulat, ami fel tudná pörgetni az eseményeket. Csak a végkifejlet felől nézve nyer végül értelmet minden, kerülnek a helyükre az unalmasabbnak hitt darabok is, hogy kiadják a Hoffman arcára kiülő keserűséget. És a mi csalódottságunkat.
Nem fogjuk jobban szeretni a világot Anton Corbijn filmje után, aki most is épp olyan ráérősen építkezett, mint korábbi dolgozatában (Az amerikai). Ám ugyanoda jut, ahova akkor is: akit a szíve vezet ott, ahol a ráció uralkodik, arra embertelen magány vár. És az a belátás, amit már Dante is tudott a jó szándékról meg a pokolról. Csak leírva valahogy mindig más, mint amikor szembesülünk a tétel igazságával.
