Márpedig a lovaknak is van lelkük. Nem is akármilyen! Foltossal legalábbis így van ez. A tarka lovat Garas játsza, aki meztelen felsőtesttel, összeborzolt lóhajával, embersörényével impozáns látványt nyújt. Foltos különbözik állattársaitól, mert öreg, herélt gebe, mert foltos, és "mert lelke van", mint azt megtudhatjuk az álomszuszék lovászinas egy nótájából, aki persze ha úgy hozza a sors jól elveri bármelyik lovat lelkestül, vagy anélkül. Foltos tehát más, mint a fiatal kancák és csődörök közössége, akikből az ÉLET beszél, mert belőle már a HALÁL, ígyhát nem érthetik meg egymást. De hátha mégis okulnak belőle, az öreg ló egy egész ménesnek, és természetesen a kedves nézőknek meséli el élete sanyarú történetét.

Megtudjuk, hogy főhőslovunk élete kerek, mint egy labda, vagy egy kívánatos kancafenék. Hogy a lóéletben minden és mindenki visszatér, vagy, ha ő nem, a párja. A Herceg, Foltos legkedvesebb gazdája - Hegedűs D. Géza játsza, és nagyon is illik rá a szerep - , akit azért szeret mindenki, mert ő senkivel sem törődik, kétszer akar lovat venni. Mindkét alkalommal összeakad Foltossal, aki a véletlen sorsszerűsége miatt ugyanabba az istállóba kerül vissza meghalni, ahol született. A ménes gazda apa olyan mint a fia, egyik nő mint a másik ló csalfa. A csábító tiszt sem különbözik Kedvestől a macsólótól. Az emberek és a lovak rokonok, külső és belső tulajdonságaikban egyaránt, előítéletesek, felületesek, önzők és még sorolhatnám.

Emberi ez a lósors, túlságosan is emberi, ezért eldönthetetlen, hogy a ló a fontosabb vagy a lovas. Azt mindenesetre elmondhatjuk, hogy van egy mesénk, vagy talán egy példázatunk, egy alapjában véve banális történetet, lószempontból. Kár, hogy lószempontunk nincs igazán, vagy legalább is nem a szövegben. Foltos története, láttuk - a megfelelő párhuzamokkal - megeshetne bármelyikünkkel. A Foltos szavai alapján az egyetlen különbség lóság és emberség között, hogy "az emberek, nem arra törekednek, hogy azt tegyék, amit jónak tartanak, hanem, hogy minél több dologról mondhassák el, az enyém." Ráadásul Foltos legnagyobb fájdalmára így néznek a lovakra is, pedig ők önmaguk urai, vagy legfeljebb Isten állhat felettük, ezek ilyen vallásos lovak.

Az Isten szó behozása a történetbe, csak apróság, ám jól mutatja valamiféle kiforrott lónézőpont hiányát. Foltosnak ezen a mondaton túl nincs világnézete, (ami egy lótól nem is elvárás), de jellemző módon az emberi beszédet is a szerint értik, vagy nem értik az állatok, hogy a történet szempontjából melyik a kedvezőbb. A ló és ember közti birtokviszony, függés, hatalmi hierarchia, ha komolyan lenne véve, valóságos szempontként, nemcsak szöveg szerint, és nem csak jól-megmondást kapnánk belőle, a dráma alapját képezhetné. Ám mivel az előadás műfaja, valamiféle "színpadi - mesélés" a dolgok csak megmutatva, az elmondást illusztrálva, nem eljátszva történnek a színpadon, megtartva egy mese kívülálló, történetmesélő aspektusát, ez még nagyobb hangsúlyt ad a szövegnek még inkább erősíti a közhelyességet.

Két féle lóról kell beszélni azonban, a ménes simaszőrű életerős kancáiról és csikajairól és Foltosról, a lógóorrú ménről. A ménesről, az derül ki, hogy fiatalok és szépek, hordában pedig erősek. Egyfajta ösztönlétet képviselnek, őhozzájuk képest más Foltos. Jelmezük testhezálló ruha, kezeikben korongban végződő botok, mellső lábukat jelképezik. Ezek a lábbotok kiválóan alkalmasak doboló ritmikus hang kiadására, és a koreográfiának, amely az Atlantis társulat tisztességes munkája, sajátos jelleget adnak. A társulat tagjai alakítják a többi mellékszereplőt is, a Herceg körül lebzselő talpnyalókat, a lóverseny nézőközönségét, ígyhát a folytonosan átalakuló mellékszereplők, állandóan a színpadon levő "főszereplőkké" válnak. Egy - két kivételtől eltekintve, ilyen például a Kedves nevű macsólovat és a csábító tisztet játszó Kolovratnik Krisztián, aki kétszer kiválik a tömegből, és egyénítődik egy epizódszerep erejéig. Ezek a jelenetek a cselekményt mozdítják elő, a többiek funkciója azonban a hangulatkeltés, ellenpontozás (tarka öreg ló kontra fiatal simaszőrű csikók), és egy kis díszletfunkciót is betöltenek, a szalmához hasonlóan, amely szintén az előadás folyamatosan a színpadon levő eleme.

Az első kép, amit meglátunk a függöny felvonása után: egy széna (vagy szalma) felhő, ami lassan egy támadni készülő ménes lóelemeire bomlik. A lovak farka a kezükben maradt szénacsomó. Szalmából bújik ki Foltos, széna anya öleli körül, szalmában heverészik szilfavirággal, szénában bújócskáznak, ott talál rá a szeretkező lópárra, szénával kel, szalmával fekszik. A szalma, a lóvilághoz köthető valóságos tárgy, átalakulni képes, a színpadon folyton formálódik, így a reális és stilizált díszlet között képez valami találó átmenetet. De most nézzük a másik fajta lovunkat, vagyis a LOVAT, hiszen láttuk a ménes egyfajta negatív emberkép hordozója.

Ami az előadásban jó az képi, testi, vagy mozgás. Ami az előadásban némi lóság, az mikor ezt Garas csinálja. Eljátssza az öreg lovat, aki alól már kicsúsznak a lábai, az öreg lovat, aki egy fiatal lovat játszik, és bájos hebehurgyaságában lepkét kerget és szalmán hentereg, a foltos paripát aki büszkeségében hasát domborítja, (mármint Garas meztelen lóhasát, amit a nyitott, foltos zakó szabadon hagy), vödörből lefetyel, épphogy csak nem hajtja el a fülével a legyeket. Eljátssza egy haldokló ló utolsó percét, görcsös rángásait, ahogy mozdulataiban újra végigéli az életét. Eljátssza a színészt, aki színészből lóvá változik, hogy elmeséljen egy történetet, és amikor a ló elpusztul, színész lesz újra, hogy elmondhassa a döglött ló testét, (amiből ő talán épp most bújt ki), egy csontokat gyűjtögető paraszt találta meg, a koponyát és a lábszárcsontot elvitte, és felhasználta.

Szerpuhovszkoj herceg, a másik foltos mellett, akinek története van, belép a szerepébe csudaszépen, mindenki megbámulja, délceg foltos paripáján, oldalán hetyke és csinos inasával, és ezt ő maga meséli el egyes szám harmadik személyben - ahogy a Foltost játszó színész is mesél kívülről a lóról - belép, majd halálakor kilép a szerepből, bele a herceget játszó színész szerepébe. Elmeséli, hogy a herceg teste, bár aranyrojtos koporsóba tették, nem kellett senkinek. A záró rész is a testiségre hívja fel a figyelmet, igaz sajnos közben még erősebben elénk rakja a darab által elmondani vágyott ló ember ellentétet, mint egy tanulság képpen.

A mozgásnak, akár lóról, akár emberről legyen szó jellemábrázoló funkciója van. A herceg a tábornok lovai közt válogat, ő, hogy a kedvében járjon sorra elővezeti neki legpompásabb példányait. Ki gondolta volna, hogy a lójárás ennyiféleképpen eltáncolható. A vagány hosszú léptű, bársonyos bőrű Kedves vágtája, a két fiatal kanca fenékriszáló tipegő ügetése, a fekete hátas ünnepélyekre illő díszlépése, és mindezek ellenpontozásaként Foltos embermozgása, utcai járása, lóegyéniségeket tár elénk. Ennek hatásosságában párja lehet a Mathieut (Igó Éva) bemutató jelenet. A vágyott nő köré jelezve, hogy mutatványos, auraként megképződik a cirkuszi porond, mintha csak a szoknyája folytatása lenne.

A mozgások nagyrészt stilizáltak, a lovaké, nem könnyen jeleníthető meg másként, ám a mozgalmasabb jelenetek, mint például a szökött szerető üldözése is csak jelezve vannak. A színészek arccal a nézőtér felé fordulva egyhelyben vágtatnak lószerű ügetésben. Olyan ez a kép, mint az előadás, ahogy egyhelyben toporog , ahogy nem bontja ki az ember és állat elemi viszonyait, és ahogy teljes arccal szembe fordul velünk, hogy semmi ne legyen elrejtve, hogy mindent láthassunk.