Népszerű téma mostanában a franciáknál YSL élete, jelen alkotáson kívül ugyanis Bertrand Bonello is megfilmesítette a tervező egyik korszakát. Habár Bonello már csak a Saint Laurent címet tudta megcsípni, az gondolom vigasztalta, hogy a két film közül ő versenyezhetett idén Cannes-ban az Arany pálmáért. Most viszont ne is vesztegessünk rá több szót, mivel az ő alkotását csak októberben mutatják be – addig pedig itt van nekünk az Yves Saint Laurent.
Az epizodikus felépítésű életrajzi film YSL karrierjét és szerelmi életét helyezi a középpontba. Történetünk onnan indul, hogy a 21 éves Saint Laurent (Pierre Niney) megkapja a Dior-ház művészeti vezetői pozícióját, így a film egyből le is nyomja a torkunkon, hogy YSL bizony csodagyerek – az pedig bizonyára nem ér minket váratlanul, hogy az ilyen különleges képességű embereknél még nagyobb az összeroppanás esélye, amire valóban nem is kell olyan sokat várnunk. Eközben ifjú tervezőnk megismerkedik a Guillaume Gallienne (Én, én és az anyám) által alakított Pierre Bergével, későbbi élet- és üzlettársával, s míg karrierje egyre inkább elkezd felfelé ívelni, addig a két férfi kapcsolata megannyi hullámvölgyön megy keresztül.
Az egyes életszakaszok közt elég nagy ugrásokkal közlekedik a film, így persze sosincs elég idő egy-egy izgalmasabb korszak bővebb kifejtésére (lehetséges, hogy ez a feladat a már emlegetett Bonello filmre marad, mivel a Saint Laurent jóval kisebb, 1965-76 közötti időtartam bemutatására vállalkozott). Az YSL életére kiható történelmi konfliktusok hol nagyobb (algériai függetlenségi háború), hol kisebb (1968-as párizsi lázadások) súllyal esnek latba, de a divattervező rajongóinak még véletlenül sem kell attól tartaniuk, hogy ezek az események egy pillanatra is elvonnák a figyelmet főszereplőnkről. Ugyan van némi hiányérzetünk, hiszen egy-egy rész éppen kezdene izgalmassá válni, mire a film megint továbbugrik, de ezt valamennyire el tudja nyomni Pierre Niney alakítása: nem csak a félénk, fiatal csodagyerek elevenedik meg előttünk, de a ’60-as, ’70-es évek drogmámoros éjszakáiba, és az önpusztító életmódnak köszönhetően a szorongás gödreibe lecsúszó tervezőt is kiválóan formálja meg Niney. Mellette hasonlóan fontos szerephez, ha nem fontosabbhoz jut Pierre Bergé, hiszen az egész történet az ő tolmácsolásán keresztül tárul fel előttünk.
A film legjobban sikerült szála kettejük kapcsolatát dolgozza fel, hiszen képes nagyon érzékenyen megragadni, hogy milyen valaki mellett egy egész életen át kitartani – egy olyan életen át, ahol képesek vagyunk a sajátunkat csak azért alárendelni a másikénak, hogy az még szebben tündökölhessen, az pedig teljesen mellékes, hogy jelen esetben ez két férfi közt történik meg. Bergé hamar észreveszi YSL zsenialitását, és megérti azt is, hogy az ő feladata a támogatás – sikere csúcsán és depressziója bugyraiban egyaránt. Pont emiatt kicsit morcosan jövünk ki a moziból, hiszen a hátralevő harminc évet bizony jól elcsalták a készítők, így nem derül ki, hogyan alakult a későbbiekben kapcsolatuk.
A divatőrültek több dolog miatt fogják élvezni a filmet: a megjelenő ruhák és a korai korszak hangulata egyaránt árasztja magából a francia eleganciát, valamint olyan volumenű alakok is részesei a történetnek, mint Karl Lagerfeld vagy Andy Warhol. Az Yves Saint Laurent nem szűkölködik továbbá divattörténeti utalásokból sem, ilyen pl. a híres Mondrian-kollekció, amit a többi filmben szereplő ruhához hasonlóan eredetiben láthatunk, mivel a forgatásra kikölcsönözték a Pierre Bergé-Yves Saint Laurent Alapítványtól. A legtöbb feszültséget nem meglepő módon, a divatbemutatók során élhetjük át, ahol az aggódó Yves arcának és persze a zenehasználatnak köszönhetően még úgy is izgulunk a kollekció sikeréért, hogy a modellek – a kor divatjának megfelelően – csigatempóban vonulnak végig a kifutón.
A filmből süt a franciák mélyreható tisztelete a nemzeti kincsként tekintett Yves Saint Laurent iránt, de ami még szebb, hogy aziránt az ember iránt is, aki lehetővé tette, hogy élettársa e nemzeti kinccsé válhasson.
