Skandináv thriller a multiplex mozikban. Erre az ember hajlamos felkapni a fejét, hiszen valami újdonság van kilátásban, valami nem amerikai, valami, amiről talán majd sztorizni lehet egy kávé vagy sör mellett. Hollywoodi bűnügyi filmből mindenki látott már kismilliót, mondhatni egyik ugyanolyan, mint a másik, hozzák a kötelezőt – vagy még azt sem –, aztán majd elfelejtjük őket. De a Nyomtalanul egy dán film, szinte kuriózum, ráadásul egy nagy sikerű könyv adaptációja. Mi csalogatja be az embereket a moziba, ha nem egy ilyen rezümé?
A film egy balul sikerült rendőrségi akció képeivel nyit. Carl, az eltökélt tekintetű nyomozó nem hajlandó megvárni az erősítést, és társaival behatol az épületbe. A cowboy-akció lendületét azonban három hirtelen eldörrenő pisztolylövés szakítja félbe, a rendőrök pedig egyik pillanatról a másikra a saját vérüktől vöröslő padlón találják magukat. Carl túléli a tragédiát, viszont hibás döntése miatt lefokozás gyanánt olyan munkakörbe helyezik, ami első ránézésre semmivel sem kecsegtet: régóta megoldatlan bűnügyeket kell átnéznie, majd különösebb bonyolítás nélkül lezártnak adminisztrálnia. Carl azonban jobban beleássa magát az ügyekbe, mint a felettesei remélték volna. Újdonsült társával, Assaddal együtt alaposan utánajárnak egy évekkel korábban öngyilkosságot elkövető politikusnő, Meretes ügyének, és kutakodás közben gyilkosságra utaló jelekre bukkannak. Ahogy a nyomozás folytatódik, úgy derül az igazság fénye újabb és újabb részletekre.
A film Jussi Adler-Olsen bestseller regényének adaptációjaként került a mozikba, így kézenfekvőnek tűnik ebben a megvilágításban boncolgatni az erényeit és hibáit. Regényből készült alkotások esetében visszatérő kritika és szívfájdalom, hogy cselekményükben eltérnek az eredetitől, máshogy mesélik el ugyanazt a történetet, hogy az olvasó fejében a látottnál sokkalta jobb, igényesebb film pörgött a könyv lapozgatása közben. Taglalhatnák a Nyomtalanul-t is ebből a szempontból, de ha ellenállunk a kísértésnek, és a filmet mint filmet kezeljük, talán érdekesebb következtetésekre bukkanhatunk.
A Nyomtalanul ugyanis nem azért középszerű alkotás, mert ilyen vagy olyan kapcsolatot ápol a forrásul szolgáló regénnyel, hanem azért, mert mint film nem állja meg igazán a helyét. Javára válik, hogy – európai alkotás lévén – sajátos atmoszférát képes közvetíteni. A hideg színvilág, az őszi tájak, a cigarettázó karakterek, a megszokottól eltérő események könnyen kiemelnék ugyan a hasonló thrillerek rengetegéből, viszont sajnos – megint csak: európai alkotás lévén – nem kezeli akkora rutinnal és hozzáértéssel a műfajiságot, mint tengerentúli versenytársai. Hiába a szokatlan és attraktív hangulat, hogyha mellette a történet sablonos, a karakterek sztereotípak, az akciójelenetek unalmasak, a történetmesélés csapongó, a dramaturgia pedig hatásvadász. Mi történik ugyanis a filmben? A kiégett rendőrt azt ideges főnöke lefokozza, mellé kerül egy előítéletekkel küzdő arab társ, hogy utánajárjanak egy eltűnt politikusnak, akihez a mentálisan sérült öccsén keresztül vezet az út… Közben nehéz eldönteni, hogy a bemutatott jelenetek mikor játszódnak, visszaemlékezések-e vagy sem, vagy hogy egyáltalán miért volt rájuk szükség (persze az öncélú elborzasztáson kívül). Ha egy amerikai film követne el ennyi baklövést, azonnal nevetség tárgyává válna.
Sok rossz elmondható a hollywoodi filmgyártásról, mert valóban hajlamos tucattermékekkel előrukkolni, ritkán találkozunk egyedi megoldásokkal, és túl sok alkotás merül visszavonhatatlanul a feledés tengerébe. Ugyanakkor tény, hogy az amerikai stúdiók egy évszázada készítik ezeket a filmeket, pontosan tudják, mi működik és mi nem, mit és hogyan kell a nézők szeme elé tárni úgy, hogy az könnyeden szórakoztasson. A Nyomtalanul című film bemerészkedik Hollywood barlangjába, a saját közegében akarja megrángatni az oroszlán bajszát, de sajnos hiányzik belőle az a rutin és profizmus, ami vérbeli vadásszá tenné. A lándzsa sajnos eltörött, az oroszlán tovább aludhatja nyugodt álmát.
