A francia mozi jó nevű mesterembere, Patrice Leconte, aki egyaránt otthonosan mozog a kosztümös filmek és a komédiák világában, sajátos alkotással lepte meg a nézőket. Étienne Perruchon szimfonikus szvitjére készítette el látomását, a hivatalos megnevezés szerint zenés dokumentumfilmjét Ázsia, pontosabban Kambodzsa arcairól. A vállalkozás legfeljebb a rendező pályáján számít újszerűnek, hiszen a szöveg nélküli, zenére vágott vízióknak gazdag hagyománya van a mozgókép történetében, gondoljunk csak a Baraka típusú művek sikerére. És a tradíció figyelmeztet azokra a csapdákra is, melyeket az ilyen összművészeti jellegű alkotások mind a képi megvalósításban, mind a lehetséges üzenetben magukban hordozhatnak. Patrice Leconte filmjének legmeglepőbb vonása, hogy egyetlen csapdát sem kerül ki, mindegyikbe magabiztosan belesétál.
A rendező vallomása szerint először a zenére bukkant rá, az addig még ismeretlen Perruchon muzsikájára. Aztán elutazott a bátyjához Kambodzsába, s az indokínai ország rendkívül nagy hatással volt rá. A következő alkalommal már kamerát is vitt magával, s ötórányi anyagot vett föl a stáb. Ebből került nyolcvanpercnyi a vászonra.
A filozófiatörténeti munkák szerint a bölcselkedés kezdete a rácsodálkozás, majd ezt követi a gondolkodás hosszú és gyötrelmes folyamata. A rendező el is jutott az első fázisig. Elcsodálkozott. A naiv néző azt gondolhatná, hogy azon kezdett meditálni Leconte, mi az a varázs, ami nem is az azonosíthatatlanul messzi múltban megfogta honfitársait Indokínában, s amelynek elvesztése feldolgozhatatlan traumát okozott a franciák generációi számára. Gyorsan kiderül, hogy ez a probléma hidegen hagyja az alkotókat, vélhetően azért, mert ilyen kapcsolódási pontról még nem hallottak. Gondolkodhatott volna a rendező arról is, hogy ebben a gyönyörű és sokat szenvedett országban természet és civilizáció viszonya miként alakult. Már csak azért is foglalkoztathatta volna ez a kérdés, mert egy valamikor élt honfitársa, Jean-Jacques Rousseau vetette föl először a két tényező ellentétét. De nem, a Dogora alkotói egészen más dologra csodálkoztak rá: Ázsiában emberek élnek...
A Dogora - Ázsia arcai tanúsága szerint a kambodzsai populáció nemek szerint két részre oszlik, férfiakra és nőkre. Az életkor szerinti megoszlás is érdekes képet nyújt: vannak gyerekek, fiatalok, felnőttek és öregek. Az arányon az sem változtat, hogy a figyelem elsősorban a legifjabb korosztályra irányul. Látunk gyerekeket iskolába menet és onnan kijőve, a kambodzsai lurkók játszanak az utcán, sőt, élnek városban és falun is. Az egyik kisfiúnak nem törölte meg az orrát az anyukája, ezért őt visszatérően és premier plánban látjuk. A rendező a kambodzsai közlekedésről is átfogó képet ad. Az emberek ebben a távoli országban nagyon szeretnek biciklizni. Vannak olyan esetek, amikor libasorban kerekeznek, más alkalommal egymás mellett haladnak. Érdekes megfigyelni azt az individualistát, aki egyedül kerékpározik. A másik kedvelt közlekedési eszköz a motorkerékpár. Meglepő, hogy az európai forgalmi előírásokat nem tartják be a kambodzsaiak. Nem hordanak bukósisakot, és egyszerre többen is ülnek a járművön. A legmegrázóbb az a felvétel, amelyen egyszerre öten utaznak a robogón. Ideje lenne változtatni ezen az áldatlan állapoton. Nagyon artisztikus viszont a szeméttelep, különösen akkor, amikor új szállítmány érkezik.
A Dogora - Ázsia arcai semmitmondó képeit a már említett szimfonikus szvit önmagában hatásos, sok poénra épülő dallamára vágták. Egy taktus, egy kép. Ritmusra mozog minden, még az a fáradt bivaly is, amely egymagában reprezentálja Kambodzsa gazdag állatvilágát.
