Szakítva a filmes hagyományokkal, a Dogville-t nem valós helyszíneken forgatta, hanem egy leginkább társasjátékhoz hasonló színpadon, a színpad körül viszont nincsen semmi, akárcsak Dogville falva lakói számára is, ez az egyetlen hely a világon. A térből és időből mintegy kiemelkedve, teljesen elzártan élik életüket, ezért is jelent óriási változást a falu életében, amikor egyik éjjel puskalövésektől menekülve megjelenik Grace. A lány nem kér sokat a falu lakóitól, csak azt, hogy egy ideig ott maradhasson. Ez az első ránézésre egyszerű kérés azonban az addig egyszerűnek hitt emberekből is nagyon bonyolult reakciókat vált ki.
Lars von Trier gyönyörűen ábrázolja az emberi lélek legmélyebb, legbelsőbb és egyben legtitkosabb rejtekeiben születő természetes önzést. A lakók egyenként megküzdenek saját érzelmeikkel, de egyikük sem vállalja, hogy amikor nyilatkozni kell, ne a többségi véleményt vallja magáénak. Grace marad, de ottlétét a lakók egyre drágábban mérik. Egyre több és nehezebb munkát kell vállalnia, míg körülötte minden egyre fenyegetőbb, hiszen már kínzásoktól sem riadnak vissza az emberek. Lassan kinyílnak a szívek, de együttérzés helyett csak feketeség, gonoszság és önzés árad belőlük.
Grace lelke mintha vasból volna, mindent kibír, mindent eltűr, és önfeláldozó módon kiszolgáltatja magát a falu kényének-kedvének, de vajon meddig? Létezik talán egy olyan ember, akiben nincs önzés? A film befejezése nem hagy kétséget afelől, hogy nem létezik. Az emberek egyformák. Grace is önző, Grace is tud gyűlölni, és kegyetlen lenni.
A Dogville a US and A nevet viselő trilógia első darabja, nagy médiavisszhangot váltott ki az 56. Cannes-i filmfesztiválon, és a Moulin Rouge után még nagyobb elismerést hozott Nicole Kidman számára. Lars von Trier eddigi munkásságát ismerve a következő két film, a Mandalay és a Washington is hasonlóan mély, érzelmekkel teli és elgondolkodtató lesz.
