Sokszor hiányoltuk az igényes irodalmi alapanyagot, de most nem lehet panaszunk, hiszen a forgatókönyv Bodor Ádám 1999-ben megjelent kisregénye, Az érsek látogatása alapján, az író közreműködésével készült, a párbeszédek megalkotásában pedig Parti Nagy Lajos segédkezett. Felróttuk a kortárs magyar alkotóknak, hogy a film vizuális művészet, amit a kép nem tud elmondani, azt felesleges vászonra vinni. Kamondi alkotása a legutóbbi szemlén a legjobb látvány díját nyerte el. Bár minden kívánságunk így teljesülne, gondoltuk, mielőtt helyet foglaltunk a vetítésen.
Minden adaptáció értelmezés. Az is, amelyik alárendeli magát a szövegnek, s csupán az irodalmi alkotás látszólagos illusztrálására törekszik. Ez az esztéták által sokszor kárhoztatott, ám a nézők által kedvelt megoldás rendkívüli művészi alázatot és szakmai felkészültséget igényel. De létezik olyan adaptáció is, amelyik számára csupán kiindulópont az irodalom. És persze olyan megfilmesítés is létezik, amikor maga a szöveg kívánja meg az újragondolást. Kamondi Zoltán - állítása szerint - beleszeretett a Bodor-kisregénybe. A szerelem azonban vak, és lépre is csalta a rendezőt. A vékonyka kötetet, Az érsek látogatását ugyanis a narráció élteti. Az időfelbontás, a cselekménymondás töredékessége, az elbeszélő állandó, ironikus önkorrekciója, a sokféle, egymásnak ellentmondó nézőpont nemcsak az elbeszélés nehézségeinek Ottlik Géza-i, posztmodernre hangolt példázata, hanem a hazugságok és önhazugságok leleplezője is. Ehhez képest másodlagos a populáris irodalom sokféle sablonját használó történet. Tegyük hozzá, hogy Az érsek látogatása nem tartozik a bodori életmű legjobb darabjai közé. A Dolina alkotói a legegyszerűbb megoldást választották. A mozaikos, ide-oda ugráló cselekményt kiegyenesítették, lineárissá tették. Ily módon csak a mű sava-borsa illant el, ráadásul a történet sem lett érthetőbb, a néző számára követhetőbb. Egy fiatalember, Gabriel Ventuza bátyja megbízásából az isten háta mögötti Dolinába érkezik, hogy kihantoltassa és elszállítsa apja földi maradványait. Aztán a körülmények hatására évekig marad, megismerkedik egykori szülőhelye lakóival, a kurzusváltás utáni állapotokkal. A katonák után most furcsa, szakállas szerzetesfélék irányítják a települést, azaz egyik diktatúrát váltja a másik. A történet végén a fiatalember elhagyja a települést.
Az érsek látogatása - néhány történelmi utalástól eltekintve - példázat, s a film is parabola a hatalom működéséről. Ám éppen a román film - a Dolinát ott forgatták - nemzetközi diadalmenete figyelmeztet arra, hogy az ellenutópiák, majd a megélt és végigszenvedett embertelenségek után nem a diktatúrák kortalanított természetrajza érdekli a nézőket, hanem a kőkemény valóság, a közelmúlttal való konkrét szembenézés. Ehhez képest minden absztrakció mellébeszélésnek, vacakolásnak, elkenésnek hat.
Bodor Ádám néhány metaforával érzékelteti a különös települést, ahol 1920-ban a folyó hirtelen medret váltott, s egy másik országhoz kapcsolta Dolinát, melyet most a szemét és a rothadás bűze jár át. Kamondi a látomást és a hangulatot realizálta, és fölépítette a maga által elképzelt kisvárost. A film rendkívüli, sokak által irigyelt költségvetését ez indokolta. Bizonyára helyesen döntött a szemle zsűrije, amikor jutalmazta a vizuális kivitelezést. Ám feltűnően kevésszer használják ki az alkotók a teret, néhány nagytotálon kívül nincs funkciója az építményeknek. És a látványtervezés elvonta az energiát a színészi játék összehangolásáról, mert míg Molnár Piroska, Derzsi János, Bán János és Trill Zsolt fölszabadultan formálja szerepét, addig a Gabriel Ventuzát alakító Adriano Giannini feltűnően idegenül mozog a magyar színészek között.
