Minden zseni bolond. Pláne, ha sakkozó. És kiváltképp eszelős, ha a zseni sakkozó és még orosz is az istenadta.
Ilyen és ehhez hasonló közhelyekkel traktál bennünket e Vladimir Nabokov 1930-ban írt regényéből (Zascsita Luzsina - szó szerint "A Luzsin-védelem") készült filmecske. Mi sem természetesebb ekkor, hogy Luzsin, mint ugyebár a géniuszok általában, csakis tánclépésekben közlekedik, lehetőleg zuhogó esőben; végtelenül szórakozott, a prózai világról tudomást sem vesz, csak a hatvannégy mágikus mező köti le minden érdeklődését. John Turturro - mi mást is tehetne? - kedvesen, ám közhelyesen, sok manírral adja e közhelyalakot.
A kiindulóhelyzet: Luzsin, a mételyes sakkos ringbe száll a világbajnoki címért; egyetlen komoly vetélytársa a Salvatore Turati névre hallgató sakkarszlán. Aztán beköszön a szerelem: Luzsin séta közben, mint egykor a szemérmes hölgyek, véletlenül elejti élete egyik fétistárgyát, a nagynénjétől még gyermekkorában ajándékba kapott világos királyt. És ki más találja meg véletlenül és emeli föl a földről e bábut, mint Natalja Katkov, Luzsin honfitársa, aki véletlenül ugyanabban a szállodában hál, mint az orosz sakkzseni. Emily Watson bájos természetességgel játssza a velejéig természetellenes szerepet.
Luzsin, aki, mint egykor Nietzsche a szintén orosz Lou Andreas-Salomé kezét, egynapi ismeretség után kéri meg Natalját. És - ellentétben a szintén eszelős némettel - nem kap kosarat!
De, mint az efféle zsenifilmekben mindig, Luzsinnak nemcsak ellenfelét, de önmagát is le kell győznie. Ám törekvései kudarcot vallanak, mire levonja a konzekvenciákat és kiveti magát az ablakon. A döntő játszmát Natalja fejezi be Turatival, aki - véletlenül! - megtalálja halott szerelme zsebében a nyeréshez vezető kombináció (bástya H3!) leírását.
Egészen bárgyú megoldások is vannak ebben a röpdolgozatban. Kedvencem, amikor Luzsin és Natalja szeretkezésével párhuzamosan láthatjuk Luzsin játszmáit. A szerelmi csúcsponttal egy időben a minden sakkgátlását vesztett orosz egyetlen lendületes mozdulattal tolja be világos bástyáját az alapvonalra, ekként mattolva sötét ellenfelét. Ennyit a magánélet és a közélet egységéről.
Persze a néző korántsem érez szatiszfakciót. Csak azt, hogy megint hókon nyomtak egy jobb sorsra érdemes regényt.
