A világ első ismert matematikusnőjeként számon tartott Hypatia vallási türelmetlenségből fakadó tragédiája nem egyedülálló a történelemben, s egyúttal a filmtörténetben sem, azonban egy negyedik század fordulóján élt, alexandriai származású tudósnő személyének egy spanyol szuperprodukcióval való piedesztálra állítása már önmagában is érdekességet hordoz.
Minden bizonnyal nagy merészség szükségeltetett az ultrakatolikus és az inkvizíció évszázadokon át tartó működtetéséről elhíresült Spanyolország producereinek ahhoz, hogy összegyűjtött dollármillióikat egy olyan történet megvalósítására fordítsák, amely a mindig aktuális vallási fanatizmus bírálatát konkrétan a kereszténység ókori térhódításának ábrázolásával szemlélteti. Bakot lőni pedig az előkészületek során sem szándékoztak, ezért kerülhetett a lineáris történetvezetésű történelmi melodráma rendezői székébe a nemrégiben Oscar-díjjal jutalmazott (A belső tenger) Alejandro Amenábar.
Az Agora azonban már tematikájában is különbözik a direktor korábbi, a való és a képzelt világot ütköztető munkáitól (Nyisd ki a szemed, Más világ), ami helyenként meg is látszik a végeredményen, ugyanis Amenábar sajnálatosan eposzi terjedelműre nyúló filmjében nem kis ziccereket hibáz el. Filmjét először is két részre osztja, míg az első felvonásban a látszólag a legkülönbözőbb istenségekben, valójában olyan elvont fogalmakban hívő karakterek, mint a tudomány vagy a szerelem, elkövetik sorsdöntő hibáikat, addig a második azok előre elkönyvelhető bukását taglalja, természeten a kereszténység erőszakos terjesztésével a háttérben. Az Agora döcögve bár, de így is működik, mindenesetre megdöbbentő, hogy egy tehetséges rendező az első rész játékidejének nagy részét kitevő ostrom zárt szituációs helyzetét egyszerűen elherdálja.
A főhősnő, Hypatia, (Rachel Weisz lágy erotikus kisugárzásához újfent jól passzol az ál-egyiptomi környezet) a város megbecsült filozófusa, aki azonos foglalkozást űző édesapja engedélyével életét tudományos kutatásokra tette fel, lemondva ezzel a szerelemből kötetett házasság boldogságáról illetve annak pályafutását gúzsba kötő erejéről. A tudósnő a vallási és a társadalmi egyenjogúság nyílt híve, aki előbb gondolkozik, csak aztán tesz közzé egy állítást. Higgadtságát csupán váratlan szituációk bekövetkeztekor veszíti el, ilyenkor azonban ösztönösen környezetének hagyományos viszonyai szerint reagál. Fellángolásaival időnként Davus nevű, gazdáját testi és szellemi értelemben is istenítő rabszolgáját is megsérti, aki új istent keresvén csakhamar egy harcos keresztény szerzetesrend soraiban találja magát. A rabszolga ellenpontja az idővel prefectussá váló Oresztész, aki úgyszintén a tudósnő istenítője, de egyben a kényelmes hétköznapi élet képviselője is, akinek vesztét pragmatista döntései okozzák.
A "szerelmi" háromszög egységét a terjedő kereszténység zúzza szét, amelynek hatásvadász módon naturalista jelenetekkel is megtámogatott kritikáját Amenábar Hypatia kutatásaival állítja párhuzamba. Függetlenül a heliocentrikus világkép ókori kidolgozásának valóságtartamától a "semmi sem tökéletes" közhelyének tudományos és vallási kérdésekbe való bevonása ingerlően didaktikusan hat. Hypatia ugyanis a kör gondolkodást korlátozó tisztaságától úgy jut el a megoldást jelentő ellipszisek elméletéig, ahogy két rajongója és kénytelen kelletlenül mi nézők is a Szentírás elfogadásától annak tetszés szerinti értelmezhetőségének és saját bukásuk felismeréséig. Mindezt Amenábar a vérengzésekről madártávlatból készített - az űrről inkább ne beszéljünk - totálképekkel is nyomatékosítja, amelyek már a giccs határát is jócskán megközelítik. A fényképezés egyetlen szimpatikus húzása a kör alakú keretek illetve a körsvenkek használata, amelynek csúcspontját a győzedelmes ostrom utáni pusztítás során feje tetejére álló világ szó szerinti leképezése jelenti.
Az Agora spanyol léte ellenére sajnálatosan csak Hollywood kétes értékű "kard és szandál"-filmjeit gyarapítja. A kosztümök, díszletek és akciójelenetek rendben, a melodráma szabályrendszere is kipipálva, de Alejandro Amenábarról saját közhelyével élve immáron az is kijelenthető, hogy már biztosan nem lehet hibátlan életművel rendelkező filmrendező.
