Sándor Iván közelében úgy érzi az ember, mégsincs minden veszve, amíg vannak köztünk efféle régi vágású, töltőtollas, igazi úriemberek, egyszersmind vérbeli demokraták, tervszerűen építkező művészek, szabad és független gondolkodók. - 85. születésnapja alkalmából Keresztury Tibor köszönti Sándor Ivánt.
Sándor Iván nevével még gimnazistaként egy újság impresszumában találkoztam először, amikor megnéztem, ki szerkeszti ezt szép színes sajtóorgánumot, amit az orvos apám valamilyen – előttem ismeretlen – okból régóta járatott.
A Film, Színház, Muzsika előfizetése azért is volt érthetetlen, mert moziba a haláláig nem láttam betenni a lábát, komolyzenét egyáltalán nem hallgatott, s noha masszív bérletesek voltunk a Miskolci Nemzeti Színházban, mélyebb érdeklődést a színházművészet iránt sem mutatott. A rendszerváltás első pillanatában megszűnt hetilap hiánya révén tudatosult később aztán bennem, hogy Bulgakov, Mészöly, Jancsó, vagy épp Halász Péter nevével alighanem ebben a lapban találkoztam először, merthogy ez az újság – anélkül, hogy a fennállót provokáló ellenzéki hangokat pengetett volna – a lapot effektíve szerkesztő Sándor Iván keze nyomán hosszú időn keresztül a szabad(abb) gondolkodás, az értékcentrikus, nyitott szellemiség, a jó ízlés, a minőségelv egyik megbízható fóruma lehetett.
A ma 85 éves Sándor Iván mindennemű harsányságtól, nyomulástól, magamutogatástól mentes alkatát és életművét – melybe tehát részemről a Film, Színház, Muzsika általa fémjelzett másfél évtizede is vastagon beletartozik – hűen jellemzi ez a megbízható, szívós, tántoríthatatlan igényesség. A magyar nyelv, a rá testált örökség és a szakma feltétlen tisztelete. Egyfajta fáradhatatlan, megingathatatlan, bámulatra méltó munkamorál. Annak tudata és terhe, hogy nem lehet megúszni, nincs mese: az embernek el kell végeznie, ami rá méretett. A jelenlét karakteres méltósága, az építkezés sérthetetlen, mély magánya és a megszülető művek dialogikussága, hisz legjobb könyveinek mindegyike – műfajuktól függetlenül – a korszak eleven, lezáratlan kihívásai, traumái, aktuális kérdései kapcsán kezdeményez párbeszédet az olvasóval.
Mert legyen szó a tiszaeszlári perről (A vizsgálat iratai. Tudósítás a tiszaeszlári perről, 1976); Németh László örökségének ellentmondásairól (A Németh László-pör; 1986), a számomra máig revelatív Leperegnek a nyolcvanas évek. A kilencvenes évek és Bibó hagyatéka (1988) című kötetről, az ezredforduló regénypoétikáiról (Rocinante nyomában, 1999; A regény jövője, 2001), vagy a nagy történelmi regényfolyamról (Századvégi történet, 1987; Arabeszk, 1991; A szefforiszi ösvény, 1998; a Drága Liv, 2002; a Követés, 2006; Az Argoliszi-öböl, 2009; Az éjszaka mélyén, 2012), a szerző mindig a korszak elevenébe vág – akkor is, ha a korszak aktuálisan minderre süket.
Ettől még biztosak lehetünk benne, hogy Sándor Iván negyven könyve rajta hagyja szerzője kéznyomát a századforduló időszakán. Elsőrangú szépprózája éppúgy, mint a Jászi, Bibó, Szerb, Halász, Mészöly, Poszler és Balassa örökségét, szellemi és nyelvi (!) hagyatékát szinte egy személyben ébren tartó, továbbíró, a mai irodalmi mezőnyben egyedülálló esszéművészete.
Sándor Iván közelében úgy érzi az ember, mégsincs minden veszve, amíg vannak köztünk efféle régi vágású, töltőtollas, igazi úriemberek, egyszersmind vérbeli demokraták, tervszerűen építkező művészek, szabad és független gondolkodók. Épp minálunk írta a Széchenyi Akadémia egyik naplóírójaként a minap a munkamódszeréről, hogy írás közben a szöveg „hangzását” mindvégig hallania, éreznie kell; a „mondat-hangvilla” esetenként évekig rezeg. Nem sejthetem, drága Iván, hány könyv van még tervbe véve Nálad: itt a Literában mindenesetre azt kívánjuk, rezegjen az a hangvilla még jó soká!
