Mi a közös Godard-ban, Neil Jordanban és Jessica Chastainben? Az, hogy hozzájárultak az egyik legambíciózusabb, új, amerikai függetlenfilm elkészüléséhez. Godard a Hímnem, nőnemmel, Jordan az Egy kapcsolat végével, Chastain pedig azon ötletével inspirálta az író-rendező Ned Bensont, hogy ne csak a férfi, hanem a nő perspektívájából is bemutassa egy házasság krízisét.

Mindenki másképp gyászol. Conor (James McAvoy) például a látszatba kapaszkodik. Ha nem mondják ki naponta, hogy milyen súlyos tragédia érte őket, ha megpróbálják folytatni a hétköznapi életüket, talán elhitetik magukkal is, hogy jobban lesznek. Eleanor (Jessica Chastain) azonban nem bírja tovább. Újra akarja kezdeni az életét, nulláról, tiszta lappal. Őt fojtogatják az emlékek, a ház, ahol előtte is éltek, a férje, aki mindig arra emlékezteti. Eleanor ezért kilép a házasságból. Visszamegy a szüleihez, beiratkozik újra az egyetemre, és eltűnik férje életéből. Conor magára marad, és gyenge forgalmú éttermének fenntartásával, meg persze felesége maró hiányával küzd.

Ned Benson rögtön két darab másfél órás filmet forgatott ebből a történetből, majd összevágott belőle egy harmadikat. Az egyik a nő, a másik a férfi szemszögéből mesél, a harmadik pedig mindkettőjük perspektíváját egybesűríti. Amerikában először a kétórásra kurtított Them került moziforgalmazásba: kritikusok szerint ez a vágott verzió a film producerének, az egykori miramaxos Ollókezű Harvey (Weinstein) kézjegyét viseli magán. A rendező szerint viszont ez csak egy lehetőség volt számára, hogy a konvencionális filmformával közelebb hozza karaktereit, történetét a nézőkhöz. Akinek pedig felkeltette érdeklődését, az úgyis megnézi a dupla verziót – szólt az idealista elgondolás, és a Them premierje után A nő és A férfi már egy double bill programban, párban került mozikba.

Duplafilmként kellett volna mozikba küldeni itthon is az Egy szerelem történetét, nem egy hónap eltéréssel. Külön-külön ugyanis nem áll meg a saját lábán a két film, hiába bizonygatja ezt az alkotó. Egész jelenetek vannak, amik a másik mű ismerete nélkül triviális, időtöltő betéteknek tűnnek – a másik fél szemszögének ismeretében viszont új jelentést kapnak. Nem forgalmazási és nem is pénzgyűjtő trükk tehát, hogy két filmre bontották a filmet, mint ahogy azt hollywoodi franchise-ok befejező részénél rendszeresen láthatjuk (Harry Potter, Alkonyat és legutóbb Az éhezők viadala). Benson a romantikus filmek egyik jól bejáratott hagyományához nyúl, amely a férfi és a nő szemszögét ütköztetve világít rá a nemek, és úgy „an blokk” az emberek eltérő percepciójára. Nem véletlenül bukkan fel két francia újhullámos film plakátja is (A nőben az Egy férfi és egy nőé, A férfiban aHímnem, nőnemé), hiszen a koncepció Godard Külön bandájának mondatait idézi. „Egy férfi és egy nő nem lehet egy nagy egész része, nincs összeolvadás. Szétválva maradnak, külön utakat járva, bizalmatlanul és tragikusan.”

Az Egy szerelem története azonban nem tragikus, csak melankolikus film. A nemek közti különbségeket hangsúlyozza, de az összhatás mégis empátiát vált ki. A nőben Conor önző, követelőző férfinak tűnik, aki nem hagy teret, nem biztosít időt El számára, hogy feldolgozza a történteket. Követi, zaklatja és még túl is lép a kettőjük kapcsolatán. A férfiban Conor egy megtört, kétségbeesett férfi, aki elveszett a felesége nélkül. Amikor meglátja, utánaszalad, hátha rendbe tudja szedni házasságukat, amiből a nő egyik napról a másikra lépett ki és ezzel még jobban romba döntötte a férje életét. Eleanor is teljesen más embernek tűnik A férfiban, mint A nőben: Conor szemszögéből szokatlan zenéket hallgat, érthetetlenül titokzatos, és még furán magabiztosnak is tűnik – csak a másik filmből tudjuk, hogy védekezésképp veszi fel ezt a pózt, hogy megszabaduljon családja folytonos aggódó kérdéseitől.

Benson csak néhány kulcsjelenetet ismétel meg a két filmben, amelyek során nüanszokban tudja megfogni, hogyan is láthatja két ember ugyanazt a szituációt annyira másképpen. Egyébként az egyikből, másikból hiányzó hézagokat tölti fel, és a Férfi és a Nő privát, benső konfliktusait boncolgatja. Ez az a pont, ahol a filmek megbicsaklanak. Eleanor a gyászát igyekszik feldolgozni, próbál visszarázódni a „normális életbe”, de Benson túlságosan tankönyvszerűen rajzolja fel a gyógyulás ívét. Személyiségkrízisbe eső hősnőjét nem átallja beíratni egy identitáselmélet-órára az egyetemen, amit hitelesít ugyan, hogy apja is ott tanít, anyja pedig francia művészcsaládból származik, de ezzel csak felhívja a figyelmet arra, El útja milyen pontosan is követi a pszichológiai szakkönyvekben vázoltakat. Ráadásul a művészfilmes narráció, a lassú, kimért tempó és az információk visszatartása is sokkal inkább intellektuális, mintsem erős érzelmi élményként tálalja a történetet.

Eleanor válságában viszont még így is több a drámai erő, mint Conoréban, aki a harmincas vállalkozók nehézségeivel szembesül. Étterméért folytatott küzdelme csak annyiban érdekfeszítő, hogy makacssága apjával való szembeszegülésének tudható be. Aki szintén étteremvezető, de magánéleti döntései és régi konfliktusaik miatt Conor eltávolodott tőle, és igyekszik a saját útját járni – amit történetesesen apja útjának ellenében határoz meg. Az Egy szerelem története tehát jóval több, mint egy szerelem története: a párkapcsolat széthullása és összerakása mellett ugyanúgy szól a szülők jellem-, mint az emlékek identitásformáló hatásáról. Eleanor pszichológiatanára ironikus monológot is tart arról, hogy milyen nehézségek árán szülte meg és nevelte fel a gyerekét, hogy az húsz évvel később pszichológushoz járjon anyja egyik mondata miatt, amire ő már nem is emlékszik. A jobban sikerült jelenetekben Benson azt boncolgatja, milyen paradoxonokkal jár szülőnek lenni, felelősséget vállalni egy másik lényért, akinek mégsem tudják kontrollálni a sorsát, miközben tudattalan módon a legapróbb szokásokig befolyásolják a személyiségét.

Az Egy szerelem története végül saját ambíciójának súlya alatt rogy meg: a rengeteg mondanivaló és elmélet gyengíti a film(ek) egységét, és túl nagy elvárásokat ró a rendezőre. Benson ugyanis a párkapcsolati szálon és a gyászmunkán felül nem tudja erős drámai megvilágításba vonni a feldobott témákat. Filmjének legnagyobb előnye és hátránya is a roppant precíz szerkesztésmód, amivel össze- és átfonja a két történetet. A tükröződésekben, a változatok különbözőségében megvan az a nagyon is keserédesen emberi vonás, ami a hidegen pontos dramaturgiából már hiányzik. Hogy ne menjünk messzebb Magyarországnál, a gyász mentén kettétörő házasság érzelmi káoszát a Terápia sokkal jobban megragadta az első évadban. Benson debütálása így is kitűnik a kortárs filmes mezőnyből – és ha csak annyit ér el vele, hogy valaki emiatt előveszi a Hímnem, nőnemet, netán az Egy férfi és egy nőt, már akkor is megérte elkészíteni.