A 38 éves Will (Hugh Grant) a gazdag, egyedülálló, gyermektelen fiatalemberek gondtalan életét éli. Nem dolgozik, naphosszat értelmetlen dolgokkal üti el az időt, csak a nőkön, a randevúkon, a trendi dolgokon jár az esze, és kínosan ügyel arra, hogy kerülje a felelősséggel járó problémákat. Viszonyt kezd egy egyedülálló anyával, majd a szakítás után úgy érzi, megtalálta az ideális megoldást, hogyan kerülhet kapcsolatba csupa könnyen megszerezhető nővel: csak el kell látogatnia az egyedülálló szülők klubjába. Kitalál tehát magának egy kétéves kisfiút, és felderítő útra indul a helyi klubba. Sikerül is megismerkednie a csinos Susie-val (Victoria Smurfit), ám az ismeretség hamarosan olyan helyzetekbe sodorja, melyekre egyáltalán nem volt felkészülve.

Ott kezdődik a dolog, hogy a nővel csak úgy találkozhat, ha elviseli a hozzájuk csapódó Marcust (Nicholas Hoult), Susie barátnőjének fiát. A 12 éves srác minden, csak nem átlagos. Ezt az iskolában is kiszúrták a társai, és folyton gyötrik. Problémás a családja is, apja külön él tőlük, anyja, a hippi Fiona (Toni Collette) pedig komoly depresszióval küzd. Azon a napon, amikor Will és Marcus először találkoznak, Fiona öngyilkosságot kísérel meg. Bár a férfi merő véletlenségből csöppen az események kellős közepébe, Marcus úgy tekint rá, mintha ő lenne a kézenfekvő megoldás a családi problémákra. Követni kezdi Willt, és rájön, hogy egyáltalán nincs is gyereke. Ezután minden délután felbukkan a férfi lakásán, akit eleinte őrületbe kerget a nemkívánt vendég, ám idővel valami különös szövetség kezd kialakulni köztük.

Akkor kezdődnek az újabb bajok, amikor Will a szilveszteri partin megismerkedik a gyönyörű és intelligens Rachellel (Rachel Weisz), és életében először igazán szerelmes lesz. Csakhogy újra elköveti ugyanazt a hibát: hogy felkeltse a nő érdeklődését, hazudik magának egy gyereket. Szorult helyzetében kénytelen megkérni Marcust: játssza el, hogy ő a fia?
Nick Hornby harmadik regénye, az Egy fiúról 1998-ban jelent meg a nagy sikerű Fociláz és Pop, csajok, satöbbi után, melyekből játékfilm is készült. A könyv több mint egymillió példányban kelt el az angol piacon, több mint húsz nyelvre fordították le és számos bestseller lista élére került.
A történet a Bridget Jones naplója típusú regényekhez hasonlóan jórészt annak köszönheti népszerűségét, hogy az olvasók egyfajta igazolást és támogatást találnak benne: mindannyian csetlő-botló lények vagyunk, különösen ha a párkapcsolatokról van szó. Itt és most a férfiak kerülnek a középpontba, és kiderül, ők ugyanúgy eltolják a dolgokat, mint a nők, és ugyanolyan meggyötörtek, ijedtek és sebezhetőek tudnak lenni, ha a szerelemről van szó.

A Robert De Niro és Jane Rosenthal nevével fémjelzett Tribeca Productions, a New York-i székhelyű produkciós vállalat hamar felismerte a Hornby regényében rejlő lehetőségeket, és már az 1998-as megjelenés előtt megvásárolta a jogokat. "Nick Hornby-nak egyedülálló a hangja - mondja Jane Rosenthal. - Ez a regény természetes módon filmre kívánkozik. Nem sok szerző ír úgy, hogy elképzeléseit ilyen könnyű filmre adaptálni."

A cég munkatársai úgy döntöttek, hűek maradnak a könyv helyszínéhez, és mivel mindenképpen Londonban akartak forgatni, angol produkciós partner után néztek. A Universal Pictures hosszú ideje kapcsolatban áll a londoni Working Title Filmsszel, ők is közreműködtek például a Pop, csajok, satöbbi filmre vitelében, és hosszú idő óta együtt dolgoznak Hugh Granttel is, akinek három korábbi sikerfilmjében vettek részt.

Mire a Working Title csatlakozott a filmhez, Paul és Chris Weitz már javában dolgoztak a forgatókönyvön. A népszerű Amerikai pite tinivígjáték rendezőiként talán kevesen tartották őket a kézenfekvő választásnak erre a feladatra, de Jane Rosenthal elmondta: "Rajongtak a történetért és ez a szenvedélyesség rendkívül sokatmondó. Annak ellenére, hogy másfajta munkájukról ismertek, ha közelebbről megismered őket, megérted, hogy ez a történet valójában közelebb áll hozzájuk, mint bármi, amit eddig csináltak."

Chris két évvel ezelőtt, a vakációja alatt olvasta a könyvet és teljesen beleszeretett. Meggyőzte a bátyját, Pault, hogy szerezzék meg a filmjogokat, ám kiderült, hogy valaki megelőzte őket és más rendezőt szemelt ki a feladatra. Ennek ellenére jelezték érdeklődésüket a Tribecánál, arra az esetre, ha a helyzet változna. Szerencséjükre így is történt. "Úgy köröztünk a projekt körül évekig, mint a keselyűk, de végül is megérte" - mondja Chris.

Bár óriási sikert könyvelhettek el a tinivígjáték műfajában, nagyon szerettek volna nekilátni egy felnőtt darabnak, ahol a vígjáték nem annyira a vizuális humorra, hanem az okosan megírt, szellemes történetre épül. Nagyon szerették Nick Hornby hajszálpontos dialógusait. "Az egyetlen nehézséget a könyv adaptálása során az jelentette, hogy kitaláljuk, a sok remek párbeszéd közül melyeket hagyjuk meg, hogy elférjenek egy hagyományos hosszúságú játékfilmben - mondja Chris, aki elismeri, érdekes kihívás volt számukra a humor és a dráma között egyensúlyozni. - Egy vígjátékban nagyon finom a határ emberi gyarlóságok szórakoztató oldala és zavaró mozzanatai között. Az volt a fő feladatunk, hogy eltaláljuk a megfelelő hangot."

"Azt hiszem, a film lényege a vígjáték és az érzelmek keveréke - mondja Paul. - Nagyon mulatságosak, ugyanakkor megragadóak is ezek a témák a magányról, a családról, a szerelemről."

Will színre lép

Hugh Grant főszerepe az első perctől kétségtelen volt. Ő szintén rajongott a könyvért és pályázott a jogokra saját cége, a Simian számára. Így a Tribeca könnyen megnyerte őt a feladatra, és már a produkció igen korai szakaszában aláírták vele a szerződést. Grant először nagyon meglepődött, mikor megtudta, hogy a Weitz-testvéreket kérték fel a rendezésre. "Aztán amikor személyesen találkoztam velük, arra gondoltam hogy az összes amerikai filmes közül, akikkel eddig találkoztam, ők a legképzettebbek - mondja. - Az ötlet, hogy két testvér-rendező dolgozzon együtt, katasztrófának tűnt, mert abból indultam ki, hogy nekem is van egy bátyám és teljességgel elképzelhetetlen, hogy közösen készítsünk fimet. Nem telne bele egy hét, és megölnénk egymás. De ők ketten?. tökéletesen udvariasak és figyelmesek egymással."

Grant már a forgatókönyv kidolgozása során szorosan együttműködött a rendezőkkel, akik elismerően nyilatkozták, hogy ez a munka mindnyájuknak nagy hasznára vált.

Will szerepe megint egy lehetőség, hogy Grant új elemekkel színesítse játékát és tovább távolodjon azoktól a kedves, romantikus jófiú-figuráktól, melyek révén ismertté vált. Will egy 38 éves munkakerülő, fél az elköteleződéstől, nincsenek ambíciói, és önkritikája is kevés. Apja egykori karácsonyi sikerdalának jogdíjaiból él, élvezi a csupa szabadidőből álló életet, divatos kávézókban és éttermekben tölti az időt, vetélkedőket néz a tévében és sorra cserélgeti a barátnőket. Ebbe a felszínes, ám bonyodalmaktól mentes életbe tör be egy fura 12 éves fiú, és a történet az ő szokatlan barátságukat állítja középpontba, ahogy megváltoztatják és jobbá teszik egymás életét. "Nagyon erős a történet - mondja Grant -, nekem pedig lehetőséget adott, hogy kicsit kitágítsam a szerep-skatulyáim kereteit." A humoros jelenetek és párbeszédek ellenére a főszereplők életkörülményei eléggé lehangolóak. "A jó vígjáték valahol a szomorúságon alapul - mondja. - Sok van belőle a filmben, különösen a fiú életében, és a komikum csak annál erősebben áll mindezekkel szemben."

"Minden alkalommal, mikor Hugh-val dolgozunk, valami újat kapunk - mondja Eric Fellner producer. - Ez meglehetősen komoly szerep, de humorral fűszerezve. Tudjuk, hogy Hugh ebben nagyon jó. Úgy gondolom, a nézők meg fognak lepődni. Újra bebizonyosodik, milyen remek színész. Nagyon komolyan veszi a munkáját és rendkívül elkötelezett. Rengeteg időt tölt azzal, hogy magában kidolgozza a jeleneteket, mert száz százalékig biztos akar lenni abban, hogy a párbeszéd hű a karakterhez, az pedig hű a történethez. Mindezek mellett nagyon ügyesen visz bele új elemeket a jelenetekbe vagy a párbeszédekbe, ha azok szükségesek. Mindvégig lenyűgözött minket."

"Ha megfigyeled a munkáját, mindent természetesnek és rögtönzöttnek találhatsz, de a látszat csal, mert nagyon sokat dolgozik azon, hogy mindez ilyennek hasson" - teszi hozzá Chris Weitz.

Egy fiú

A Tribeca munkatársai hamar elkezdték keresni a Marcust megformáló fiút, mert tudták, hogy sok időbe telhet, míg megtalálják az alkalmas jelöltet. "Olyan fiút szerettünk volna, akivel a közönség együttérezhet és akit megszerethet - mondja Jane Rosenthal.- Legyen benne valami huncutság, ugyanakkor egyfajta varázslatos jelenlét is."

Több száz jelentkező közül végül Nicholas Houltra esett a választás. A rendezők elismerik, hogy volt némi kockázat abban, hogy Nicholast választották, hiszen kevés tapasztalattal rendelkezett, csak néhány kisebb tévészerepben és egyetlen komolyabb szerepben játszott eddig, de - mint Chris Weitz elmondta - "napról napra egyértelműbbé vált, hogy ő a megfelelő és hálát kell adnunk a jósorsunknak, hogy mellette döntöttünk. Annyira természetes és eredeti a kamera előtt, egyetlen rossz pillanata sincs. Minden őszinte és egyszerű."

Hugh Grant eddig még sosem dolgozott együtt gyerekekkel, és most kicsit tartott ettől a kilátástól. A meghallgatások során, ahol ő is részt vett, észrevette, hogy a gyerekek egy-két felvétel után elveszítik az érdeklődésüket. "Nicholas más volt - mondja. - Rendkívül koncentrált és felnőtt a feladathoz. Tudja a szövegeit és kitűnő ösztönei vannak. Ha valami új elemet vittem egy-egy jelenetbe, mindig tudott velem jönni, és reagálni a szövegemre."

Nicholas számára egy álom vált valóra ezzel a szereppel. Szerette megtanulni mindenki más szerepeit, és annyira örült, ha a díszletek között lehetett, hogy az őt elkísérő anyjának szó szerint el kellett onnan vonszolnia a forgatási napok végén. A stáb tagjait lenyűgözte, hogy a hosszú munkanapok ellenére a fiú végig összeszedett és pontos maradt. Mikor a rendezők bejelentették, hogy Nicholas számára véget ért a munka, a fiú sírt, annyira bántotta, hogy be kell fejezni. Még az a PlayStation 2 sem dobta fel, melyet a filmesek ajándékoztak neki a jó munka elismeréseképpen.

Nicholas annak is örült, hogy Hugh Granttel dolgozhat: "Rengeteget segített nekem azzal, hogy ötleteket adott és minden nap tanított valami újat. Azt hiszem, eleinte merev voltam, de ő sokkal lazábbá, oldottabbá tett. És két rendezővel sokkal jobb dolgozni, mint eggyel, mert így kétszer annyi ötletet kap az ember."

A női főszereplők

Fiona szerepét Toni Collette kapta. Nagyon fontos volt, hogy a színésző, aki Fionát játssza, képes legyen humort vinni ebbe az alapvetően szomorú figurába. "Toni az egyik legnagyszerűbb színésznő manapság" - véli Chris Weitz. "Ráadásul nagyon-nagyon vicces - teszi hozzá Paul. - Mindannyian láttuk a Muriel esküvőjét, ahol egy nagyon szúrós lányt játszott, de ezzel együtt ragyogó volt. Nehéz olyan színésznőt találni, aki ennyire őszintén tudja adni az érzelmeket, ugyanakkor kiválóan ért a komikus időzítéshez."

"A szerep nagyon összetett, érdekes és egy olyan történet része, mely nagyon megindított engem - mondja Collette. - A főszereplő kissrác tudása és bátorsága az, ami közelebb hoz egymáshoz két saját útját járó, magának való embert, és megtanítja őket kicsit alkalmazkodni és kompromisszumokat kötni. Jó volt Hugh-val együtt dolgozni; nagyon pontos, és alapos mindenben, amit csinál."
A másik fontos női szerepet az egyik legnépszerűbb brit színésznő, Rachel Weisz játssza, akinek elég nehéz dolga volt, hiszen csak a film második részében kapcsolódik be a történetbe. Egyrészt emiatt kell az ő jelenlétének nagyon erősnek lennie, másrészt mert fontos, hogy a közönség megértse, miért lesz Will életében először igazán szerelmes. Rachel szépsége, energiája és árnyalatnyi különcsége volt az, amit a filmesek fontosnak tartottak, mert meg kellett előzni, hogy a történet ezen a ponton közhelyekbe fulladjon. "Rachel varázslatos a vásznon - mondja Paul -, ahogy meglátjuk, pontosan értjük, miért szeret bele Will pillanatok alatt. Ugyanakkor ott van benne a mélység is."

Rachel Weisznek tetszett a lehetőség, hogy vígjátékban játszhat, méghozzá olyan nőt, aki nem illik egy bizonyos típusba. "Úgy gondolom, vicces szereplő - egy kicsit szabálytalan, egy kicsit szokatlan, nem az a fajta csinos lány, aki a film végén a férfi karjaiba omlik."

A forgatásról

A forgatás 2001. április 17-én kezdődött Londonban. A helyszín kérdése már jóval azelőtt eldőlt, hogy a rendezők csatlakoztak a munkához, ám ez a döntés korántsem volt ellenükre. Különösen Chris örült, aki a St. Paul-ban, majd később a cambridge-i egyetemen tanult.

A stáb hét hetet töltött el az észak-londoni Clerkenwellben, mely kevésbé romantikus környék, ugyanakkor sokkal inkább mai látványt nyújt, mint a város más filmekben megszokott, népszerű negyedei. "Attól eltekintve, hogy Clerkenwell a régi és az új keveréke, ennek a városrésznek megvan az az előnye is, hogy a nemigen keresik a filmesek, így a film ezen a téren is nyújt valami újdonságot a nézőknek" - mondja Nicky Kentish Barnes társproducer.

"Ez egy másik London - teszi hozzá Jim Clay látványtervező -, egy igazi London. A városnak ez a része vibráló, mesés hely annak, aki itt lakik; és ez volt az a világ, melyet a filmben láttatni akartunk, sokkal inkább, mint a hagyományos, jól ismert óvárosi részeket."
További helyszínek voltak a város északi részében található Kentish Town, a nyugati részen lévő Notting Hill, valamint a Regent's Park és a londoni állatkert.

Mint minden londoni forgatás, ez is jelentős logisztikai kihívásnak bizonyult, és a stáb helyszíni felelőseinek munkája alapvetően arról szólt, hogy megtalálják a szükséges felszerelésekkel rendelkező, egy filmes stáb számára is alkalmas külső helyszíneket. Ráadásul a munkát állandó figyelem kísérte a sajtó és a járókelők részéről.

A külső felvételek után a stáb a Shepperton stúdióba vonult, ahol Will lakásának és Fiona házának belső jeleneteit rögzítették. Jim Clay és csapata nagyon eltérő munkát végzett a két szereplő otthonával, és a legapróbb részletekre is ügyeltek, hogy hűen adják vissza kettejük világát. Will lakása testesíti meg a modern agglegényélet lényegét. Modern és városias, a tér formatervezett bútorokkal és trendi cuccokkal tele, mindez azt az érzetet kelti, hogy Will ezekkel a holmikkal igyekszik kitölteni az érzelmi ürességet. Fiona háza ezzel szemben teljesen hagyományos otthon. A tapéta ugyan megfakult, a bútorok kopottak, a ház pedig kicsit tükrözi lakója szomorúságát és depresszióját, ezzel együtt kétségkívül meleg és barátságos hely. A poszterek a falon, a vegetáriánus szakácskönyvek és a totemekkel zsúfolt nappali pedig kétséget kizáróan mutatják lakójának hippi meggyőződését.