Nem az számít, hogy hányadszor mondunk el egy történetet, sokkal inkább az, hogy mennyire hiszünk benne. Azt csak a még mindig Shakespeare-szakértőként nyilvántartott, pedig már számos zsánerben próbálkozó Kenneth Branagh tudja, miért pont e jobb sorsa érdemes, aztán a jobb sorsát el is nyerő cselédleány lendítette őt vissza régen nem tapasztalt alkotói csúcsformájába – tán nem is érdemes ezen elmélkedni: ha bejön neki Hamupipőke, hát bejön, mit lehet tenni...
Egyszer volt, mindig lesz
S nem is kell tenni ellene semmit – elvégre, Branagh valóban csodás élőszereplős mesefilmet rittyentett a Disney-nek. Ráadásul klasszikus anyagokból varratott szép ruhát Hamupipőkének: Charles Perrault és Grimmék, de még inkább Walt Disney idén 65 esztendős rajzfilmje adta a szabásmintát (még a nevelődémon macskája is szerepet kapott, s cuki egerek is vannak, igaz, nem beszélnek emberül, csak cincognak és segédkeznek), s bizony úgy sikerült varázslatosra, hogy mindvégig tartja magát a hagyományokhoz. E hagyományokon elsősorban azt kell érteni, hogy a sztori hangra úgy szól, ahogy régen, semmi young adult-os stílszerűsítés, mellékszereplők se tódulnak az előtérbe – sehol egy fantasykből kölcsönkért kőszörny, szellem, vagy bármi. Pontosan az van, ami már volt ezerszer: kishölgy elveszíti az anyukáját, aztán apukáját is, s egyedül marad a gonosz mostohával, no meg annak két darab görény lányával. Ellát felküldik a padlásra, bentlakásos házvezetőnőt csinálnak belőle, s közben igyekeznek megfosztani minden csillogásától. Ám a tündérkeresztanyának nem lehet megtiltani, hogy azt csinálja, amit ebben a mesében csinálnia kell: varázsolni. Tökhintót, ruhát, üvegcipellőt, háziállatokból elegáns kiszolgáló személyzetet... Nem is folytatnám tovább, mert itt tényleg minden olyan, amilyen egyszer volt, mindig volt. Mégis magával ragad.
Sok hűhó Pipőkéért
A prímet, ahogy az remélhető volt, a mindenféle díszítések mellett a színészek viszik: Lily James pont annyira kedves és szép, hogy tökéletesen beillik a Disney-hercegnők sorába, ám életrevalóságát is el tudjuk hinni neki. Helena Bonham Carter kisujjból rázza ki a tündéri tündért – most a fogai is rendben vannak, sőt kicsit gyanúsan csillognak, ami épp annyira bizarr, amennyire a figurához kell. Richard Madden nagyon romantikus, de nem túl nyálas herceg (ráadásul, aki nézi a Trónok harcát, annak az is leesik, miért volt szellemes döntés ráosztani ezt a szerepet), de a show legnagyobb sztárja kétségtelenül (és természetesen) Cate Blanchett, aki zseniális kosztümökbe öltöztetett, film noir-os Lady Tremaine-ként pont annyira mélyíti el a karaktert, hogy ne csak az elegáns némbert mutathassa meg – hanem azt a tragikus anyát és nőt is, aki nem hajlandó elfogadni, hogy becsvágyához képest mennyire hálátlan lapokat osztott neki az élet.
Ráadásul Branagh az alakítások mellett is tartogat finomságokat, s ezeket is bravúrosan tálalja és adagolja. Példának okáért rettentően figyelniük kell még a legnagyobb rajongóknak is, hogy a játékidőben felfedezzék az egykori Disney-animáció híres betétdalát (A Dream Is a Wish Your Heart Makes), bár aki nem érzékeny a dúdolásra, a végefőcím alatt teljes egészében, kissé modernizálva is meghallgathatja. Addig persze el kell jutni, de tényleg élvezetes út vezet odáig! Amellett, hogy a rendező látványban egyszerre tud 2015-ös és 1950-es lenni (tessék csak figyelni az izgalmas éjféli menekülést a pompázatosan giccses tökhintóval, vagy Ella báliruhájának „megszületését”), még arra is futotta kreatív energiáiból, hogy felismerhetően, mindenféle tolakodás nélkül megidézze saját Sok hűhó semmiért-adaptációját: amikor a herceg és segítői kilovagolnak, alighanem sok nézőnek eszébe jut majd az 1993-ban bemutatott, feledhetetlen film vonatkozó jelenete, s ha még azt is hozzátesszük, hogy Charming kapitányát a fekete bőrű Nonso Anozie formálja, nos, nincs az a Branagh-fan, aki ne csettintene mosolyogva e szépen kitalált és levezényelt önhommage láttán.
De az elején még egy kis műhó
Az egyetlen kellemetlenségben tökéletesen vétlen a Hamupipőke stábja: a filmhez ugyanis tartozik egy kísérőanimáció, ami a Jégvarázs várva várt folytatását igyekszik megelőlegezni. Nos, ebben minden benne van, amitől egyesek egészen a Déli-sarkig tudnának szaladni, ha eszükbe jut a Disney pár évvel ezelőtti, sokat éneklős (máskülönben valóban hiperszerethető) bombasikere. A Frozen Fever tulajdonképpen nem más, mint 7 perces, már-már kínosan ötlettelen, önismétlő videóklip egy közepesnek is csak jóindulattal nevezhető dalhoz, igen kevés igazi poénnal és megszámlálhatatlan picike hóemberrel. Ezt valahogy ki kell bírni – de aztán tényleg jön a lényeg!
Kinek ajánljuk?
- Mindenkinek. De persze leginkább azoknak, akik szerint a klasszikus mesék csak akkor mehetnek ki a divatból, ha elengedjük őket.
9/10
