Amikor egy sikeres európai filmet 3 éven belül a remakelnek Hollywoodban, az ember csak legyint. Így megy ez, ötlettelenség, pénzgyár meg a többi közhely. Rögtön érdekesebben hangzik viszont a dolog, ha az "újrázást" David Fincher rendezi. Pedig az, hogy egy ilyen nagynevű rendezőt játszottak ki mellé a stúdiók, éppen a fenti közhelyeket erősíti – ráadásul szomorkodhatunk, mert tuti, hogy A tetovált lány címe mostantól az ő nevével fog összeforrni – Niels Arden Oplevre meg senki sem fog emlékezni.
Persze azért van jó oldala is egy remake-nek, ami kicsit az amerikai szájízre van szabva. Például jelentősen egyszerűsödött a még így is elég bonyolult cselekmény. Lássuk be, a svéd eredeti nyomozás-története nem volt az erőssége a filmnek. Most sem lett az – de legalább könnyebben fogyasztható. Az is örvendetes, hogy az amúgy igen komor thriller 2009-ben nyálba fulladó végét elég nagy mértékben áthangolták, átírták. Igaz, így más irányba kapott gellert a dolog, és így most amerikaiasan rózsaszín, de még mindig ez a jobb.
Az is feltűnő, hogy láthatólag Amerikában szebbek az emberek. Vagy legalábbis a színészek. Még Daniel Craig baltával faragott arca is simulékonyabbnak tűnik az első Mikael Blomkvistet játszó Michael Nyqvistnél – de úgy általában elmondható, hogy valahogy kerekebbek, csinosabbak az amerikai filmekben a színészek, jobb rájuk nézni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne játszanának jól – bizony, ahogy Fincher profi rendezése is, a színészek is ott vannak a topon. Rooney Mara ugyan talán egy fokkal nőisebb és „lágyabb” tetovált lány tud csak lenni, mint Noomi Rapace, de azért még így is félelmetes és zseniális figura, egész biztosan ő teszi különlegessé az új változatot is.
Van tehát néhány dolog, amiben jellegzetesen amerikainasult A tetovált lány – ugyanakkor Fincher hálistennek a jó dolgokat megtartotta. Egyrészt a gyönyörű fényképezést (bár van olyan jelenet, amit szinte szóról-szóra átvett), másrészt a fantasztikus északi tájakat és a komor hangulatot, harmadrészt pedig, a legfontosabbat, az elképesztően erős karaktereket. Ezek adták a sava-borsát a svéd eredetinek, és miattuk érdekes a 2011-es verzió is: a zakkant, különc, agresszív zsenilány, meg a szintén nagyon okos, de bukott oknyomozó újságíró. Sőt, a mellékszereplők is egyedi, és sokszor hátborzongató figurák – ahogy felrajzolódik a gazdag család tablója, egyikről sem érezzük azt, hogy szimpatikus lenne, és érdemes lenne közelebbről megismerni.
Kellemes, de nem túlzottan erős ízt ad az egészhez Trent Reznor és Atticus Ross zenéje, ami kicsit az Oscar-díjas Social Network filmzene utánérzése. Nem olyan erős, és nem is olyan ütősen eredeti már, de azért, ha nem is lesz Oscaros, hatásosan egészíti ki a mozit.
Fincher filmje tehát pár dologban előnyére változott az eredetihez képest, néhány másik változtatás érthetetlen, de az új Tetovált lány legnagyobb részt mégis ugyanazt nyújtja, mint a svéd. A producerek motivációja, hogy miért akarták megcsinálni, érthető. De hogy Finchernek miért jó, hogy egy európai kolléga nevét fogja elhomályosítani – mivel nyilván több nézőhöz jut el az ő verziója –, az nem teljesen világos. Tőle megszokottan pontos, szép munkát végzett – de bizony minden ötlet, minden eredetiség a svédek érdeme...
