Olyan világban élünk, ahol a fejlett országokban a felnövekvő nemzedékek elsöprő többségének határozta és határozza meg a gyerekkorát a Disney. A kastélyos cég vidámparkjai, ahová minden gyerek vágyik, csak a csúcsát jelentik a jéghegynek – a széles alap a mélyben Miki egérből, Donald kacsából, Micimackóból és az egész estés filmekből áll. Ez utóbbiakból az első a klasszikus Hófehérke volt, de az élőszereplős (vagy félig élőszereplős, pl. Mary Poppins) mozikig terjed az arzenál. Az új csodafegyver pedig a 3D.
Az Aranyhaj és a nagy gubanc a jól megszokott Disney-alapokra épülő, de az új technikát maximálisan kihasználó, a mai igényeknek tökéletesen megfelelő, legújabb generiációs animációsfilm. Minden megvan benne, amit a Miki egérrel népszerűvé vált filmgyártó mozijaiban szeretünk, és még egy kicsit több is: a mesék ötletes kifigurázása (amit a Shrek tett divattá), poénok kicsiknek és nagyoknak, na és olyan 3D-s látványvilág, hogy leesik tőle a néző álla. De persze azt sem kerülhetjük el, amit már gyerekkorunkban is utáltunk: a Disney-védjeggyé vált dalrafakadásokat, táncraperdüléseket, és az uniformizált, fajtól függetlenül édi-bédi kutyuskaként viselkedő állatokat (akik közül most egy kicsi, zöld, komolytalan kaméleon, és egy szigorú, nagydarab, de persze jószívű harciló kap fontos szerepet).
Ismerősek a szereplők is: gonosz mostoha, aki mintha a Hófehérke mostohájának kidomborított változata lenne, akrobatikusan akciózó tolvaj, aki nyilván Aladdin és a 3D-s Prince of Persia játékok főhőseinek összeolvasztásából „született”, és hát a hercegkisasszony, akinek van egy két varázslatos tulajdonsága. De az, hogy jól megszokott, régi-új szereplőket látunk, egyáltalán nem rontja a mese élvezetét, sőt – legalább nem kell a rossz mozinézőhöz hasonlóan oldalba bökdösnünk egymást, és kérdezgetni, hogy "ez ki?", hiszen mindegyikük velünk van gyerekkorunk óta.
A sztori ráadásul, amiben most újra látjuk őket, a maga egyszerű módján nem is rossz. Nem mintha hatalmas csavarok és többfelé ágazó, bonyolult szálak alkotnák – de azért a gonosz mostoha húzásai megdolgoztatják a képzeletünket, amikor megpróbáljuk kitalálni, hogy is lesz ennek jó vége. Nagyon körmönfont és nagyon ügyesen szövi, mozgatja a szálakat – nem csoda, hogy a világító hajú szőke csajszit sikerül behálóznia...
A mostoha tehát ízig-vérig XXI. századi, modern karakter, mint ahogy a függetlenedési periódusban lévő királylányka is az – minden kamasz magára ismerhet benne. A már említett, kicsit kicsavart, néhol öniróniába hajló humor is teljesen megfelel az 1930-as évek óta rengeteget fejlődött mai humorérzéknek, a látvány pedig, nos, az eddig mozikba hozott 3D-s filmek közül is kiemelkedik. Csak szuperlatívuszokban lehet beszélni róla: megőrizték a hagyományos, mozgalmas és enyhén giccses Disney-rajzstílust, hozzá nem ész nélkül, hanem ügyesen és a megfelelő helyeken alkalmazzák a vászont térhatásúvá varázsoló effekteket, mindezt megturbózzák hol aranyos, hol vicces, hol egyszerűen csak érdekes képi ötletekkel – az eredmény pedig szó szerint lélegzetelállító.
Ha az éneklést, meg a szokásos Disney-nyálat leszámítjuk, egy zseniális animációsfilmet kapnánk, de még így együtt is felső kategóriás a műfajban. Kellemesen érzelmes, aranyosan vicces, hihetetlenül szép – ennél végül is egy mesében nem is kell sokkal több...
