A 12. Francia Filmnapok jóvoltából élőben is megcsodálhattuk Amelie-t, polgári nevén Audrey Tautou színművészt. A Jean-Pierre Jeunet-film címszereplőjeként híressé vált hatalmas szemű, érzéki ajkú, bájos teremtés azért járt nálunk, hogy új filmjét, az Egyedül nem megy című romantikus drámát népszerűsítse.
Nem lehet nem szeretni őt, elvarázsolja az embert, bár gondolom, bizonyos idő után ő is tud idegtépő lenni, mint mindenki, mint minden nő. Vagy mint ez a film, amelynek semmi köze a Sándor Pál-féle Ripacsokhoz, csupán a magyar film forgalmazók frappánskodásához. A Kern András tollából származó zseniális dalszöveg a francia filmhez nem passzol. Az igaz, hogy az Egyedül nem megy végén mindenki párra talál, viszont semmi szomorúság, keserűség vagy fanyar humor nincs benne. Az egyik tipikus '80-as évekbeli, közép-európai mozi, a másik tipikus ezredfordulós francia. Annyira tipikusan francia (nagy evések, ivások, habkönnyű szerelmi ügyek), hogy gyanút fogunk: a valóságban esetleg nem is ilyenek a franciák.
Az biztos, hogy az úgynevezett valóságban egy Audrey Tautou-kaliberű nő (a filmben egy anorexiás takarítónőt alakít) nem fogja meghívni soha vacsorára Philibert-t, a dadogós arisztokrata balféket (Laurent Stocker), aki részegen elfelejti a kapukódot, ezért megkéri a nőt, engedje már be. A valóságban a fiú nem fogadná be a lányt egy nemes gesztussal később, ahogy a valóságban ez a fiú, aki foglalkozását tekintve képeslapárus egy múzeum előtt, nem menne el színésztanfolyamra, hogy stand up comedy-ket nyomjon, és nem szeretne bele egy gyönyörű szőke nőbe és viszont. Valószínűleg arisztokrata bérlője, Franck, egy jólelkű, de érdes modorú, nagymamájáért aggódó, zsivány szemű szakács (Guillaume Canet) és az amúgy kivételes rajztehetséggel megáldott takarítónő szerelme is csak a filmekben tud így összejönni.
Ezzel nem is lenne baj, ha a filmet nem romantikus drámaként hirdetik, és közben nincs benne egy tisztességes ránc, kosz, konfliktus. A játékidő felétől kezd émelyítő lenni ez a sok nevetés, egymásra találás. A végén már szinte örültem, hogy valaki azért csak meghalt benne. Jobb lett volna sírni ezen a ponton, gondolom, az a normális. De az alkotók minden élt letompítottak, minden sarkot lekerekítettek. Majdnem olyan ez a film, mint egy pasztell árnyalatú képeslap az Eiffel-toronyról. Vagyis: jó, jó, de unalmas. Egyedül Audrey Tautou és a többi színész miatt nem az.
