A skandináv krimi mára gyakorlatilag önálló műfajjá vált, megjelenése több országban egyet jelent a krimi reneszánszával. De hogy mi a sikere titka, arra egészen biztosan nem Stieg Larsson A tetovált lányának filmadaptációja fog rávilágítani.
Stieg Larsson Millenium-trilógiája (azaz a túlontúl fiatalon elhunyt szerző teljes életműve) a skandináv krimik egyik alapköve, s mint ilyet, természetesen nem kerülhette el a megfilmesítés sem - ráadásul duplán: David Fincher már forgatja a sorozat első része, A tetovált lány hollywoodi remake-jét Daniel "James Bond" Craiggel és az Egy lányrólból ismert Carey Mulligannel. Könnyen lehet, hogy ez lesz nagyjából az első olyan film, aminek jót tesz a hollywoodiasítás, amennyiben az elsősorban egy jókezű dramaturgot feltételez, aki nem csak a feleslegesen hosszú, két és fél órás játékidőből farag le, de gatyába is rázza kicsit a forgatókönyvet. Az európai verzió ugyanis olyan ? nem csak "columbós" ráérősségében, de dramaturgiájában is -, mintha Niels Arden Oplev rendező több részes sorozatot akart volna forgatni: a tetovált lány és a mellé államilag kinevezett, gonosz gyám történetszála például a film tízedik percében merül fel, és a negyvenedikre már meg is oldódik, hogy aztán ne is halljunk felőle többet. A szál nem húzható ki egy az egyben a történetből, mert segít képet alkotni a lány lelkivilágáról és motivációiról - de ha furcsamód később nem lesz jelentősége, akkor a jelentős hosszra és az indokolatlanul naturalisztikus ábrázolásra nincs magyarázat. De nem ez a film egyetlen problémája.
Mikael Blomkvist (Michael Nyqvist) sikeres oknyomozó újságíró, aki egyszer hamis fülest kap, és az az alapján írott cikke miatt elítélik rágalmazásért. Mielőtt börtönbe vonulna - ha már úgysincs mit vesztenie -, egy isten háta mögött élő arisztokrata kérésére elvállalja, hogy kideríti, amit a rendőrségnek negyven évig nem sikerült: a család egyik tagja eltűnésének rejtélyét. A kutatásban segítségére lesz a tetovált lány: egy antiszociális, talán anarchista hacker, Lisbeth (Noomi Rapace). Aztán idővel felmerül, hogy nem egy gyilkosságról, hanem gyilkosságsorozatról lehet szó, majd az is, hogy a népes család náci tagjainak egyike lehet az elkövető, mégpedig rasszista indítékból. És itt jön képbe a skandináv krimik szerethetőségének egyik kulcsa: a társadalomrajz, a társadalmi kérdéseknek az "egyszerű" krimi mellett megjelenő, a fősodorral akár egyenértékű boncolgatása.
Vagyis mindez csak itt jönne a képbe: A tetovált lány filmadaptációjába a százötven perces hossz ellenére sem fért bele semmi ilyesmi (ez pedig különösen sajnálatos, tudva, hogy Larssonnak szenvedélye és erőssége volt a szélsőségek kritikája a regényeiben). Nem jutott idő semmi olyasminek, ami kiemelné a filmet az átlagos, bárhol és bármikor (akár Agatha Christie-regényből, akár egy hollywoodi futószalagon) készülhetett zsánerkrimik közül.
A két nyomozó a helyi levéltárban és az interneten újabb és újabb nyomokra bukkan, egyre közelebb kerülnek a megfejtéshez, végül egyikükkel hajszál híján végez a gyilkos, de még épp időben megakadályozzák - ahogy az már lenni szokott. Nem is marad ki semmilyen ismert klisé: megvan a szex a főszereplők között, a nyomozót el akarja küldeni a helyi közösség (a népes család), na meg a házába is betörnek, és a gyilkos is olyasvalaki, aki persze egyike a legszimpatikusabbaknak. Így megy ez.
Mindettől még lehetne egy átlagosan jó krimi A tetovált lány, ahhoz viszont még szükség lenne legalábbis a szereplők jellemének megrajzolására. Ha Lisbethről végül ki is derül, miért olyan introvertált, mint amilyen, Mikael fekete folt marad - így aztán a szerelmi szál is indokolatlan, azt a kijelentést meg, hogy Mikael jobb ember lenne, mint bárki más, végképp nem tudjuk hova tenni, hiszen annyiból, amennyi kiderül róla, éppenséggel még fehérgalléros bűnöző, zugalkoholista, netán futballhuligán is lehetne.
Ráadásul még csak nem is lenyűgöző helyszíneken, gyönyörű környezetben forgatták a filmet. Pedig ha már nincs mihez nyúlni, ez minden skandináv mozi utolsó mentsvára.
