Már az Engedj be! és A tetovált lány hangos kritikai és közönségsikere is egyértelműen jelezte, hogy a svéd filmgyártás házatáján fontos folyamatok zajlanak, mostanra viszont minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy a globális filmpiacon lassan a svéd film válik azzá, amit az utóbbi évtizedben a dán film jelentett: mindkét nemzet filmgyártása sikerrel vegyíti a lokális művészeti hagyományt univerzális műfaji sémákkal, így az exportképes végtermék egyszerre viseli magán az egzotikumnak is tekinthető helyi sajátosságokat, és „olvasható” egy vegyesebb összetételű globális moziközönség számára.
Ez még akkor is így van a Call Girl esetében is, ha elsőre úgy tűnhet, hogy az „csupán” egy hetvenes évek Svédországában valóban megtörtént politikai botrányt dolgoz fel, tulajdonképpen dokumentarista igénnyel. A film annak a call girl-hálózatnak a leleplezését követi végig, amely a hetvenes évek közepén évekig kiszolgálta a svéd felső vezetők, politikusok és miniszterek vonatkozó igényeit, amelyekbe ráadásul simán belefért kiskorú lányok megrendelése is titkos hotelszobákba vagy épp bizarr luxuspartykra. Ez az alapsztori nyilván felkelti a svéd moziközönség érdeklődését – de korántsem csak az övét.
Hiszen az elsőfilmes (!) rendező, Mikael Marcimain mindezen túl egyszerre támaszkodik a skandináv krimiirodalom jól bejáratott karaktereire és a tengerentúli politikai thrillerek, kémfilmek műfaji struktúráira. Forgatókönyvírójával, Marietta von Hausswolff von Baumgartennel karöltve hibátlanul építik fel a több szálon futó történetet és adagolják a feszültséget. Miközben mintegy tablószerűen pásztáznak végig a szereplőkön, és felvillantják a hetvenes évek közepének svéd társadalmi problémáit – hol a választásra készülő politikusok beszédeibe hallgatunk bele, hol ráközelítünk egy addig kevésbé fontos mellékszereplő magánéletére –, soha nem veszítik szem elől a történet fókuszpontját, a kiskorú lányok személyes drámáját. Azt a folyamatot, ahogy a kiszolgáltatott „intézetis” Iris elveszti identitását, és lassan teljes mértékben a pszichológiai terror minden formáját kíméletlen profizmussal alkalmazó stockholmi madám vágybábja lesz.
A széles látószöget átfogó, száznegyven perces film úgy korhű, hogy minden képkockája valószínűtlenül szép és divatosan dekomponált, elsősorban Hoyte Van Hoytemának, az utóbbi években befutott holland operatőrnek köszönhetően, aki az Engedj be!, A harcos, a Suszter, szabó, baka, kém és a – rövidesen mozikba kerülő Spike Jonze féle – Her után Christopher Nolan készülő sci-fijét is fényképezi. A Call Girl olyan részletességgel és szemet gyönyörködtető stilizációval idézi meg a kort, amiben játszódik, mint például a Mad Men – Reklámőrültek: bármiféle didaktikus párhuzam vagy sulykolás nélkül változtatnak egy letűnt kort a jelen parabolájává. Ezzel pedig a liberális elveket hirdető képmutató politikusok története nem elhanyagolható társadalomkritikai élt kap az arra fogékony nézők értelmezésében.
Ahogy az Engedj be! a vámpírfilm, A tetovált lány a nagyvárosi krimi, úgy a Call Girl a politikai thriller műfaji jellegzetességeivel házasítja a skandináv műfaji irodalomra is jellemző társadalmi érzékenységet és a térségben szintén jelentős hagyományokkal rendelkező árnyalt pszichológiai-érzelmi jellemábrázolást. A korábban csak televíziós projektben dolgozó Marcimain egyébként second unit rendezőként dolgozott a Suszter, szabó, baka, kémben – és úgy fest, nemcsak jól kitanulta a mesterséget, de túl is szárnyalta tanítóját.
