Nem először, s vélhetően nem is utoljára írom le: irigylem az amerikaiakat a saját közelmúltjukhoz való viszonyulásért.
Lehet, hogy kellett ehhez két győztes világháború, a világrendőr magabiztos és gőgös szerepe, és csak egy Vietnam. Lehet, ha több Trianonnal kellene gazdálkodniuk, görcsösebb és szemérmesebb mozgóképek születnének. Lehet, de nem biztos. Hiszen a folytonosan győztes szerep sem magyarázza meg, hogy miként dolgozhatják fel oly mutatósan és látszólag könnyedén saját bűneiket: a rasszizmust, a kommunistaüldözés visszásságait, a Nixonéra világra szóló botrányait, hogy csak néhányat említsek.
A Frost/Nixon című alkotás annak az interjúsorozatnak a keletkezéstörténetét meséli el, amelyet az immár bukott elnök háromévi hallgatás után adott egy brit showmannek, s amely az amerikai televíziózás legnézettebb műsorai között szerepel. Az interjúkkal egy többszörösen bukott, de felelősségre sohase vont elnök hatalomba való visszatérését készíti elő, egy Friderikuszszerű alak pedig önnön súlyát szeretné megmérni képtelen vállalkozásával. Igazi párbaj, amelynek végén csak egy szereplő maradhat reflektorfényben.
A felemás opuszokat készítő, igazi iparosnak számító Ron Howard (Da Vincikód, Egy csodálatos elme) most nem tudott hibázni. A film hossza (122 perc), témája, a Howardra jellemző felületesség megbízható, ám annál unalmasabb mozgóképet ígért. És mégis: a kivételes dramaturgiai munka, a dokumentumfilmes ízek és a szereplők zseniális játéka izgalmas és egyben emlékezetes filmmé kovácsolja a dolgozatot. Ez nem George Clooney feketefehér, kizárólag a tényekre koncentráló modora (Jó estét, Jó szerencsét), hanem az álomgyáré, amely mindent kiszínez, a maga képére gyúr. Ám most ez több mint megbocsátható. Mert a lényeget, a tények iránti elfogulatlanságot alapvetően nem érinti. Így tud az utókor számára is téttel bíró alkotást letenni az asztalra, miközben egy valódi párbaj feszültségét teremti meg a vásznon, és még az árnyalatokra is jut ideje. Nixon humorára, kétségbeesésére és arroganciájára, illetve Frost mármár a dilettantizmust súroló nagyképűségére és hazardírozására.
A tökéletesség érzetéhez persze nagyon kellett Frank Langella elképesztő, már színpadon is kipróbált átlényegülése a kockafejű Nixonná, aki közelről nem is tűnik olyan gyűlöletesnek, és Michael Sheen laza puhasága, amely hihetetlen elszántságot rejt. Mint ahogy a mellékszerepek is kiváló alakításokra adnak alkalmat: Kevin Bacon az elvakult elnöki tanácsadó, Sam Rockwell pedig az igazságért küzdő értelmiségi beteljesülő szélmalomharcát villantja fel - kivételes hitelességgel. Ül tehát a néző, izgul, tördeli a kezét, pedig pontosan tudja a végkifejletet. Nézi a megcsúfolt amerikai álmot, amelynek még így is van annyi ereje, hogy győzelemre segítse a jókat. Nézi az izzadt, és lassacskán megsemmisülő hatalmat, a vereség etikáját. A nyilvánosság és az újságírás itthon is áhított erejét. És magában csöndes demagógiával azt kívánja, hogy bár minden magyar politikus beülne erre a filmre. Még akkor is, ha használni vélhetően úgyse használna semmit.
