Catherine Deneuve még mindig gyönyörű és csodálatos színésznő. A Bettie-mobil ezt bizonyítja, a film egy tiszteletére készített óda, aminek elsődleges és cseppet sem titkolt célja, hogy szépségét és tehetségét dicsőítse.
Természetesen társul ehhez valamicske történet is: a hatvanas éveiben járó Bettie (Catherine Deneuve) édesanyjával (Claude Gensac) vezet egy kis, barátságos éttermet, amikor azonban megtudja, hogy szeretője egy fiatalabb nővel lelépett, fogja magát, és autójába ülve cél nélkül bolyongani kezd a nagyvilágban. Legfőbb indoka eleinte, hogy vegyen egy doboz cigarettát, de ez cseppet sem bizonyul könnyű feladatnak az elhagyatott környéken, és a trafikhajsza során – jó road-moviehoz méltán – rengeteg érdekes emberrel találkozik. Magányos vénemberrel, korabeli bulizó „csajbandával” és nála jóval fiatalabb férfival egyaránt összeakad, s közben megpróbálja önmagát is megtalálni. A nagy segítséget ebben azonban az hozza, amikor a lánya (Camille), akivel évek óta nem tartják a kapcsolatot, megkéri őt, vigyázzon pár napra az unokájára. A kisfiú (akit egébként Nemo Schiffman, a rendezőnő fia alakít) pedig egész világszemléletét változtatja meg közös utazásuk során.
A Bettie-mobilt nem a kacifántos történet viszi el a hátán, hanem a végtelenül egyszerű és őszinte pillanatképek sorozata, az, ahogy minden egyes karaktert a maga valójában, életszagúan próbál megmutatni. Közben pedig azt is megmutatja, hogy a hatvanas korosztály miként próbálja feldolgozni „öregségét”. A film során Bettie elmegy a ’69-es év szépségkirálynőinek találkozójára, ahol az egykori idolok mind-mind a maguk módján kísérlik meg valaha volt szépségük felelevenítését. Ezekkel a sokszor kétségbeesett nőkkel szemben Bettie épp arra törekszik, hogy korához méltóan, az elvárásoknak megfelelően viselkedjen, de az új benyomások pontosan ezt a normarendszert kérdőjelezik meg benne is és a nézőkben is.
Azon túl azonban, hogy a film valóban Catherine Deneuve felmagasztalása (ilyet már láttunk korábban: a Született feleség François Ozon balladája az örök dívához – a szerk.), más stábtagokat is megillet az elismerés, főként a rendezőnőt. Emmanuelle Bercot – aki egyben a forgatókönyv társírója is – sikerült megtalálnia azt a leheletvékony határvonalat, ahol a filmje meg tudja őrizni egyszerűségét, mégsem esik át az untató kategóriába. Az amúgy sem túl lendületes történetet olyan epizódokkal tűzdeli tele, amik egy gyengébb direktor esetében súlyos veszélyforrást jelentenének elalvás-ügyileg, itt viszont csak még szerethetőbbé teszi a szereplőket, és egyedi, kedvességgel teli hangulatot kölcsönöz a Bettie-mobilnak.
Mindemellett ez nem a nagyközönség számára készült film – ami lévén, hogy francia alkotásról beszélünk, nem is oly meglepő. Catherine Deneuve rajongóinak, a könnyed történetek és road-moviek kedvelőinek viszont mindenképpen tetszetős kikapcsolódási lehetőség.
