Véres utcai harcok, leszakadó kezek, kiomló belek: dübörgő tankok és süvítő harci repülők, tökéletes korhűséggel szétloccsanó fejek, és persze a romok alól is kivirágzó tiszta emberi érzelmek - Ryan közlegény ezúttal a keleti fronton!
A második világháborús filmek kevés lehetőséget adnak a körömrágó izgalmakra, hiszen a tények ismertek mindenki előtt, aki legalább futó ismeretségbe került már középiskolai történelemkönyvekkel, vagy legalább bekapcsolta a Spektrum televíziót. A meglepetés kizárva, hiszen még a fantáziájukat áruba bocsátó hollywoodi zug-forgatókönyvírók sem merik egy váratlan fordulattal sutba vágni a "ruszkik és amcsik kéz a kézben lenyomják a fritzeket" kipróbált sablonját. Az ellenség a kapuknál alkotói William Craig könyvéből merített párbajjal próbáltak váratlan fordulatokat és feszültséget csempészni a háborús film mészárszékeket idéző képkockái közé.
A valós eseményeken alapuló történet Sztálingrád ostromának legsötétebb, a szovjetek számára legreménytelenebb pillanatában kezdődik. Az enyhén szólva rosszul felszerelt, háromperces gyorstalpaló kiképzésen átesett szovjet honvédőket szó szerint ledarálja a német hadigépezet, a menekülő túlélőkkel pedig a harci kedv fenntartása érdekében saját tisztjeik végeznek. A város védelmére újonnan kinevezett Hruscsov elvtársnak szembe kell néznie, hogy a kivégzések, deportálások és harcra buzdító himnuszok sem képesek már maradásra bírni a fáradt, reményvesztett katonákat. Danyilov, a politikai tiszt új módszereket alkalmaz: a fiatal ukrán parasztot, mellesleg kitűnő céllövőt, Vaszilijt hérosszá emelve példát állít kitartásból, és honvédelemből a kimerült embereknek. A mesterlövésszé emelkedett fiatal fiú nagy lelkesedéssel áll neki a német tisztikar dögcéduláinak begyűjtéséhez, míg fel nem tűnik a bajor nemesi családból származó König, hogy egy bizarr párbaj helyszínévé változtassa a romos várost. Ráadásul a szépséges sztahanovista élharcosnő, Tánya kegyeiért szintén ádáz küzdelem kezdődik, ezúttal a Vaszilij és Dunyilov között.
Az alkotás egyértelműen a háborús filmek hagyományaiból táplálkozik, profánabbul szólva plagizál: a kezdő képsorok például tökéletesen rímelnek a Ryan közlegény megmentésének partraszállási jeleneteire, de a nagy klasszikusok, például a Halál 50 órájának egyes beállításai is visszaköszönnek a film 130 perce alatt. Ráadásul a filmzenék királyának kikiáltott James Horner, a Titanic agyunkba égetett kísérőzenéjének szerzője is csak ellenfele, John Williams Schindler listája-témáját bonyolítja néhány oroszos hajlítással, ezzel szinte percenként figyelmeztetve bennünket az alkotók ötlettelenségére.
A színészi játék, Joseph Fiennes és Rachel Weisz kitűnő alakítása, a szemünk előtt Hruscsovvá változó Bob Hoskins lélegzetelállító teljesítménye, és egyes jelenetek frissessége már-már feledteti film hibáit, sőt még a sok cukor és nyál hozzáadásával sűrűre főzött szirupos bejezés is megbocsátható lenne, ha nem vágnának az alkotók egy nevetségesen ostoba értelmezést a nézők arcába.
A film végén Danyilov ugyanis elénk tárja a kommunista rendszer velejében rejtező végzetes hibát, amikor is kifejti, hogy a teljes egyenlőség a társadalomban lehetetlen, hiszen a velünk született képességek és a vakszerencse úgyis megakadályozza ezt. Ez a naiv eszmélés egy főállásban hazugságokat terjesztő agitprop-szakember szájából kissé hihetetlen, ráadásul az egypártrendszert közelről megtapasztaló közép-európai közönség számára a kommunizmus problámájának röhejesen leegyszerűsítő megoldása.
