Embereket a rövid pórázra!

Mundruczó Kornél gesztusértékű filmet rendezett, de szerencsére nem lenézőt. Szerzői filmes eszköztárából megtartotta a korlátolt, gonosz embereket, ám adott hozzá egy kislányt is. No meg kutyát, kutyákat – vagy hát legfőképpen őket, mert ők adják el a Fehér Istent. Így aztán, fölényesen ugyan, de csak kiengedte a műfaji szabadba szerzői filmes eszköztárát. Futtatónak pedig kinevezte egész Budapestet. A kutyamindenit, de jó tette!

Halál ránk

Nem igazán rajongok Mundruczó munkásságáért – ugyanakkor magam is fontos, tehetséges rendezőnek gondolom. S mivel ízlésről nem érdemes vitatkozni, nem is fejteném ki bővebben, miért nem hagyott különösebb nyomokat bennem a Szép napok, a Johanna. Egyszerűen jobban szeretem a körtét. A Delta még csak-csak megmaradt bennem, de arról is csak akkor hittem, hogy magammal viszem hosszabb időre, amikor először láttam. Mundruczó nincs túl jól véleménnyel a máról, illetve arról, amit mi emberek a mával teszünk, ezzel egyet is értünk – színházban nekem mégis jobban működik formanyelvének filozofikus dühe, gyomrozással felérő kiábrándultsága. Mindenesetre remekül használja szereplőit, sőt, hát igazából kevés kortárs filmrendezőről mondhatjuk el, hogy saját gárdája van, úgynevezett Mundruczó-színészek. Legalábbis Tóth Orsi bizonyítottan az, hiszen vele aztán szinte minden szörnyűség megtörtént már a rendező eddigi filmográfiájában: van, ami egy játékidőn belül többször is. Büdös nagy reménytelenség és bestiális durvaság, na ezek vannak a Mundruczó-filmekben, ne cifrázzuk és maradjunk ennyiben. 

Aki kutya, az is marad

Na de hogy kerülnek ide a kutyák? Mit tesz például az Aftával felfedezett Polgár Tamás egy cuki keverékkel? Hát kergeti, sintérként. Zsótér Sándor meg kivágja. Az autóból. Így kezdődik Hágen kálváriája. (Hogy Tóth Orsival mi lesz, maradjon meglepetés, önironikus jelenést talált neki a rendező.) Ahogy pedig folytatódik, az tényleg tiszta horror. Befogják, mérgekkel elvadítják, viadaloztatják. Közben pedig szépen, lassan tényleg átalakul. Nem szörnyeteggé. Hanem bosszúállóvá. Gazdája, Lili (Psotta Zsófia), közben próbál más barátok után nézni – nem nagyon van választása egy olyan világban, ahol a korcsokat be kell jelenteni, fizetni kell értük, apja meg nem hajlandó érte, mondván, fizessen anyád. Elvált szülők gyermekének lenni persze mindig nehéz, de a kislánynak csakhamar arra is rá kell jönnie, hogy Hágen nem hagyja annyiban az elszakadást. Levadássza kínzóit, egytől-egyig mindegyiket. Kérdés, hogy a végére képes lesz-e még úgy Lili szemébe nézni, mint a legjobb barátja. Na, persze, igazából nem kérdés ez, hiszen Hágen úgy, ahogy van tündéri teremtés. Ez látszik a brutális jelenetekben is. Egyszerűen nem tud igazán félelmetes lenni. Ő nem, minden más, mindenki más igen. 

Ne gondoljon a költő

Más esetben baj lenne, hogy nem tudunk félni a kutyától. De most valahogy ezzel van igazán szerencséje Mundruczónak. Ugyanis hiába érződik, sulykolódik az egész film alatt, hogy mire gondol a költő, azaz a rendező miféle szimbólumrendszerben sétáltatja, majd engedi szabadjára és robbantja ki a korcs kutyusok forradalmát – a Fehér Isten nem ettől jó, illetve ettől éppenhogy rossz lenne. Ugyanis azt ma már nem kell négylábúakkal érzékeltetni, hogy az ember időről-időre magasabb rendűnek gondolja magát környezeténél, illetve nem is időről-időre, hanem úgy általában, állandóan. Csak van az úgy, hogy szélsőséges esetben nem üt rá senki a kezére, és keményen elszabadul a dolog. Ekkor történnek például rasszista gyilkosságok, vagy éppen a holokauszt. De nem, itt ezt nem kéne becsomagolni – s bizony Mundruczó hiába is tesz erre kísérletet, végül visszafogja magát. Ugyan erősen utalgat, de okosan viselkedik. Színészei ugyanazt hozzák, amit mindig: a kényelmetlen, elidegenítő drámát. A mondatok csikorognak, de mégse hiteltelenek. Elvégre csikorog a valóság is, a valóságban is. Igaz, Thúróczy Szabolcs majdnem elviszi a fókuszt, annyira izgalmas, amit csinál, de aztán átengedi ő is a terepet: a kislánynak és a kutyának. Hadd szurkoljon a nép. Hadd izguljon. Igen, leírom még egyszer: hadd szurkoljon egy kislánynak és egy kutyának. Egy Mundruczó-filmben, 2014-ben. 

A kérdés csak annyi, hogyan fogadja mindezt a közönség. Mindenestre tényleg azt gondolom: ez itt kérem kábé a legjobb, legütősebb dolog, ami a magyar filmmel az utóbbi tíz évben történt. A zárójelenet pedig klasszikus lesz – alig várom, hogy valaki beszerkessze egy videóba a magyar film nagy pillanatai közé. 

Kinek ajánljuk?
- Aki szereti Mundruczó filmjeit
- Aki kutyás, de bírja a kiképzést.
- Akinek mindegy mi, csak kutyás legyen.

Kinek nem? 
- Akik szerint sok állat egy helyen csak számítógépes trükként működik.
- Akik nem bírják a kiképzést.
- Akik szerint Marley sosem támadna vissza. 

8/10