A világnak hamarosan vége lesz, hiszen mindent felzabálunk és elégetünk, a kérdés csak az, ki hogyan készül fel rá, és mit csinál, ha már felkészült. Csavaros horror-thriller adja meg a választ.
Akárcsak a Hardcore Henry, a Cloverfield Lane 10 is egy meglepetésfilm, csak kicsit másként. Az orosz kollégához hasonlóan ez a film is váratlanul derült ki és meglepően jó, csakhogy a hollywoodi filmgyár munkája, és még ehhez képest is váratlanul újszerű, bár az egyes összetevőiben nincs semmi új. De ne szaladjunk előre. Még 2008-ban született a Cloverfield kézikamerás tinihorror – ha nem is tinik voltak a hősök -, ami az ún. talált felvétel (found footage) horrorok jól ismert elemeit vitte át a szörny- és katasztrófafilmek világába, nem került sokba, viszont nagyon jól muzsikált a mozipénztáraknál. Furcsa módon mégsem készült belőle folytatás, ahogy ez a film sem az, viszont mindkét munka körül J.J. Abrams, napjaink csodaproducere bábáskodott, aki szépen össze is kötötte a két film univerzumát, ami egy poént le is lőtt – tudjuk, hogy a Földet egy idegen faj pusztító támadása érte, hősnőnk azonban nincs tisztában ezzel. A lány egy autóbaleset után sérülten egy ablaktalan pincében tér magához a falhoz bilincselve, nem csoda, ha gyanakszik arra a nagydarab, furcsa viselkedésű idősebb pasasra, aki azt állítja, hogy megmentette az életét és a saját érdekében tartja földalatti bunkerében, amelynek rajtuk kívül van még egy lakója, egy fiatal srác, aki kezdetben megerősíti a férfitól hallottakat.
Az elsőfilmes Dan Trachtenberg – a három forgatókönyvíró közül kettő szintén újonc, a harmadik, Damien Chazelle a Whiplash rendezője – olyan profin építi fel a történetet, mint egy hollywoodi veterán, miközben megőrzi azt a frissességet, amit kora és szemléletmódja biztosít számára. A Cloverfield Lane 10 nem siet, de nem is húzza az időt, nem csak azt hagyja, hogy mindent megtudjunk hőseinkről és környezetükről, hanem azt is, hogy beszívjuk az egyre biztosabban épülő paranoia és gyanakvás levegőjét, és nem olyan olcsó horrorfilmes klisékre, mint a tükörben megjelenő arc vagy az ajtó mögött álló alak, ugyanakkor jókor és jól tud egy teljesen más stílusra átváltani a film kétharmadánál. Itt tökéletesen, szinte eszköztelenül egyesül a suspence, a thriller, a túlélőfilm és a horror, miközben a rendező nem akar virtuózkodni, csak azt használja, amit kell, de azt jól. Nem talál ki semmi újat, de amivel dolgozik, azzal tökéletesen bánik.
Nyilván sokat segít, hogy egy földalatti bunkerben járunk, a szűk falak között minden felerősödik, és csak három szereplőt kell mozgatni, de másnak ez is sok lenne, vagy pont kevés. És nyilván sokat segít, hogy a film központi figuráját, a túlélőmániás pasast John Goodman játssza, aki több évtizedes pályafutása során a legkisebb, leghálátlanabb szerepeit is mindig zseniálisan hozta – ez pedig egy nagyon jó szerep. Felváltva és néha egyszerre is bölcs, eszement, fenyegető és méltóságteljes, és ezzel persze nagyban megkönnyebbíti a valódi főszereplő, Mary Elizabeth Winstead dolgát is, aki ugyan nem csillog a szerepben, de mindent jól csinál. És itt mindenki jól csinálta a dolgát!
Értékelés: 9/10
Kinek ajánljuk? A jó horrorok, thrillerek és/vagy suspence filmek kedvelőinek, és azoknak, akik kíváncsiak arra, milyen filmek születnek Hollywood peremvidékén.
