Tom Stall (Viggo Mortensen), A gyűrűk urás Aragorn sármjával megáldott kisvendéglő-tulajdonos életvitele annyira makulátlan és példaértékű, hogy az már kimeríti a halálos unalom fogalmi körét.
A családapa pátyolgatja kislányát, amikor az rosszat álmodik, kiviszi a szemetet, a reggeliző asztalnál pedig baseball-tanácsokat osztogat fiának. Munkába menet a békés kisvárosi emberek ráköszönnek, szervusz Tom, hello George, kapcsolata feleségével (Maria Bello) sok év házasság, és két gyerek után is kiegyensúlyozott, szenvedélyes. Mindezt talán így olvasni is tereh, s nézni sem könnyebb. David Cronenberg rendező a film első mintegy húsz-harminc percét rááldozza, ezen paradicsomi idill ábrázolására, amelynek a szokásoknak megfelelően borulnia kell, lehetőleg minél húsbavágóbban. A direkt eltúlzottan giccsbe hajló állapot egyre hosszabb elnyújtása egyértelműen azt a célt szolgálja, hogy a hamarosan bekövetkező katasztrófa utáni pokoljárásnak legyen minek a fényében még elviselhetetlenebbnek tűnnie.
Jön tehát a fordulópont: kíméletlen bűnözőpáros akarja kirabolni az étteremét, és kivégezni az épp ott lévőket, már csak a mihez tartás végett is, Tom azonban egy pillanat alatt lefegyverzi, majd jogos önvédelemből ártalmatlanná teszi, konkrétan halottá nyilvánítva mindkettőt. Médiafelhajtás, címoldal, esti híradó, "A nap hőse" és "A kisember megóvja a várost" kezdetű szalagcímek. Majd megjelenik egy meglehetősen rossz arcú idegen (Ed Harris), testőrökkel kísérve, s fennen dicséri Tomot, amiért még ennyi év távlatából is profin gyilkol, egyúttal szeretné rávenni, jönne "haza Philadelphiába". A férfi nem tudja mire vélni a dolgot, nem érti, mit akarnak tőle, ám egyre inkább kezdi félteni a családját. A történetről eddig, és ne tovább, tán így is bő lére eresztettük. Noha ezzel még közel sincs vége a főhős megpróbáltatásainak, a nézőké pedig még csak most kezdődik igazán.
Tom Stallt valaki másnak az erőszakos múltjából érte nyúló kezek rántják ki kegyetlenül jelene idilljéből, szinte egyik pillanatról a másikra, vádolják, fenyegetik őt és családját is. Manapság már elkoptatott frázisnak tetszik, de talán nem túlzás azt mondani, hogy az őrület határára taszított kisember, valódi kafkai szituációban találja magát - hogy aztán a férfi egy nagyon is realista jobbegyenessel vágjon vissza a lelki-terroristáknak.
Cronenberg munkája oly mértékben tobzódik az egyébként a legnagyobb természetességgel elkövetett kegyetlenkedésekben, hogy azt igazából már képtelenség komolyan venni, akárha Tarantino filmjeiben. Barbár ál-művészieskedő elemzés volna azt állítani, hogy micsoda különleges esztétikummal oltja be a rendező egy letépett orr, vagy némi kiloccsantott agyvelő látványát, de ami igaz, az igaz, tudja, mitől döglik a légy. A korábban megbomlott elmékkel, meghasadt személyiségekkel operálva cseles fordulatokat előhívó direktor most talán épp azzal okoz meglepetést, hogy története bár a végtelenségig megcsavart, de a tiszta tudat, az éber elme valóságához végig ragaszkodik. Persze aki keres, az talál, ezért a minden fában metaforát látó elemzők se keseredjenek el, bizonyos pszichoanalitikus kutatómunka után fellelhetők egyes újraértelmezések, de ezeken talán még a rendező maga is meglepődne. Igaz, az évtizedek múltán is beszédtémát jelentő remekművekkel többnyire ez a helyzet.
