A második film még nem dönt el semmit, ám óvatosságra int, és következtetések levonására késztet a jövőt illetően. De semmiképp nem minősít visszamenőleg, nem értékeli át a múltat. Csak azért szögezzük le ezeket az általános érvényű gondolatokat, mert Koltai Lajos második önálló rendezésének, az Estének a kudarca nem változtatja meg a véleményünket a debütáló filmről, a Sorstalanságról.
A Heti Válasz azon csekély számú (összesen három) hazai orgánum közé tartozott, amelyik elismerően és jó szándékkal írt Kertész Imre regényének adaptációjáról. Kapott is érte a lap eleget. Az Este a fanyalgókat igazolhatja. Tegyük hozzá gyorsan, hogy az amerikai rendezés lehetőségét viszont éppen a Sorstalanság mint referenciafilm hozta meg Koltainak, hiszen az Egyesült Államokban a Nobel-díjas regény feldolgozása komoly szakmai sikert aratott.
Az Este forgatókönyve Susan Minot magyarul is olvasható regénye alapján készült. A történet arra a kérdésre keresi a választ, hogy kicsoda Harris. Egy idős, ágyhoz kötött, beteg hölgy ugyanis ezt a férfinevet emlegeti kábult állapotában. Két lánya visszapörgeti az idő kerekét, és némi tanakodás után rájönnek arra, hogy apjukat nem így hívták. De akkor ki is ez a Harris? Két szálon fut majd a sztori, a múltban és a jelenben. Több mint fél évszázaddal ezelőtt egy fiatal New York-i lány, Ann barátnője esküvőjére érkezik. A közelgő nász azonban nem ígér felhőtlen boldogságot. Lila Wittenborn, a menyasszony ugyanis tiszteli leendő férjét, de nem őt, hanem az egykori házvezetőnő fiát, Harris Ardent szereti. Bonyolítja a dolgot, hogy Harrist rajta kívül még sokan szeretik. Így például az öcs, Buddy is. Róla anynyit kell tudni, hogy tizenkét éves korában kezdett el inni, és a film tanúsága szerint azóta sem hagyta abba. De Buddy nemcsak Harrist szereti, hanem Annt is. Ann viszont megszereti Harrist, aki már nem szereti Lilát. Mielőtt végleg eltévednénk az emberi érzelmek múltbéli labirintusában, térjünk vissza a jelenbe. Az anyát ápoló két lány közül Constance látszólag boldog házasságban él, a tapasztalt néző azonban észreveszi a kapcsolatban a hajszálrepedéseket. Például akkor, amikor a feleség odaégeti a kínai vacsorát. Nina, a másik lány viszont még keresi önmagát, s a film végére meg is találja.
Az Estével kapcsolatban nem az a valódi kérdés, hogy kicsoda Harris, hanem hogy miért vállalta el Koltai Lajos a film forgatását. Nyilvánvaló, hogy egy tapasztalt rendező a forgatókönyv első oldalainak elolvasása után visszaadja a felkérést. Nem embermeséről, melodrámáról van szó a történetben, hanem felszínességről, kimódoltságról, mesterkéltségről. Ha viszont a forgatókönyvvel csőbe húzták a rendezőt, akkor legalább menteni kellett volna a menthetőt, tompítani, árnyalni, finomítani az érzelmi álságot és harsányságot. Nem ez történt. Jan A. P. Kaczmarek külsődleges zenéje úgy szól, mintha valódi érzelmeket festene alá. Ha nem Pados Gyuláról lenne szó, akkor azt mondanánk, hogy ilyen giccses felvételeket falusi vásárokon árult falvédőkön láttunk utoljára. Padosnak, aki eddig a legkülönbözőbb műfajú alkotásokban remekelt, és világszerte a legfelkapottabb magyar filmes szakember, érdemes elgondolkodnia azon, hogy folytatható-e a Koltaival való közös munka. Különösen akkor, ha a rendező minden alkalommal elmondja, hogy ki is áll valójában a kamera mögött...
A rendező azokkal a színészekkel dolgozik, akiket kijelölnek neki. Koltai különböző képességű színészeket kapott. Bizonytalanok vagyunk abban, hogy miért nem sikerült összehangolni játékukat. Közrejátszhatott ebben a rendezői tapasztalatlanság, de az is, hogy rossz szerepeket nem lehet jól eljátszani. Még Vanessa Redgrave járt a legjobban, aki a visszaemlékező anya szerepében mozdulatlanul fekszik az ágyban.
